II. 12. Hozok kávét


SAMANTHA WOOD 

 

Az éjjel nem igazán tudtam aludni, végig csak a bátyámra gondoltam. Ha egy percre is becsuktam a szemem, rémképek jelentek meg, amik nyugtalanítottak. Minden rossz felmerült bennem, hogy ki vagy mi okozhatta a balesetét, de nem jutottam előbbre. Apa nem volt hajlandó elárulni, hogy mi történt vele, ha megkérdezem újból, nem fogja elmondani. Reggel fél öt körül már nem bírtam türtőztetni magamat, akármennyire is fáradt voltam az utazástól és a szemhéjaim is ólomsúlyúnak bizonyultak. Kikászálódtam az ágyból, majd egy nagyot nyújtózva lesétáltam a nappaliba. Nem ért meglepetésként, hogy ilyen korán még senki sincs ébren. Felhúztam a konyhai redőnyöket és egy picit szellőztettem is, majd elindítottam a kávéfőzőt. Egy bögrényi meleg folyadékkal telepedtem le a kanapéra, étvágyam nem volt. Nagyokat kortyoltam az italból és csak meredtem magam elé. Tudtam, hogy minél előbb kell elindulnom és tegnap meg is beszéltem apával, hogy amint felkelt az lesz az első dolga, hogy bevisz Taylorhoz. Látni akarom őt, beszélni akarok vele. Nem elég, hogy valaki megnyugtat arról, hogy nincs komoly baja. Tőle akarom hallani. A hangját akarom hallani.

Kiszemeltem anyu egyik női magazinját, amit magamhoz vettem és gyors lapozásba kezdtem. Nem kötött le a tartalma, inkább ledobtam az asztalra, csak felidegesített. Bekapcsoltam a tévét, amit egyből le is halkítottam, nem akartam felébreszteni a családomat. Az erős fények zavarták szemeimet, de lusta voltam lámpát kapcsolni, vagy világosságot tenni a szobában. Megálltam egy sorozatnál, amit még életemben nem láttam és próbáltam bekapcsolódni a történetbe. Hamar elfáradtam benne, hiszen pár perc után már nem is tudtam pislogni. Ezt sem erőltettem, így végigfeküdtem a kanapén és a mennyezetet kémleltem. Felnevettem, amikor megpillantottam azt a kék foltot a fehér plafonon, aminek csak mi tudtuk a történetét. Technika órán Tay osztálya zselégyertyát készített, aki ezt büszkén haza is hozta megmutatni. Mindannyian megdicsértük és örültünk a munkájának, egészen addig, ameddig meg nem érkezett Jason az edzéséről. A fiúk birkózni kezdtek, mert Taylor nem akarta odaadni az öccsének. Végül a nagy csatában anya győzött, ugyanis neki kellett lekaparnia a nagyját a mennyezetünkről. Láttam azt a sok szúnyognyomot, ami a szép nyarakra emlékeztetett, amikor beszabadultak a gonosz bogarak a házunkba és agyoncsipkedtek minket.

Valószínűleg a legkisebb lakó is meghallotta a mocorgásomat és rögtön felfigyeltem lábaira, amint a lépcsőhöz ért. Halkan osonva szedte a fokokat, majd lehuppant mellém. Hasonló állapotban volt mint én. Szemei karikásak voltak, arca meggyötört, haja össze-vissza állt, ugyanúgy pizsamában jelent meg. Hatalmas, csokoládébarna szemeit rám emelte és nagy szempillái alól engem fürkészett. Kezeit tördelte, nem tudta, hogy ilyen helyzetben mit is mondjon. Helyette inkább szorosan fonta körém karjait, nem akart elengedni. Leheletét éreztem a nyakamon, szívdobogása egyre csak lassult.

- Sajnálom, hogy soha nem üdvözöltelek, amikor itt voltál - mormolta fülembe, mire halványan elmosolyodtam. Rekedtes hangja mindig megnevetetett, különösen a kedves hanglejtése miatt. Egészen különböztek Taylorral.

- Semmi baj, Jason. A lényeg, hogy most lejöttél - húztam közelebb magamhoz, bár már tizenhat évesen nagyobb erővel rendelkezik mint én. Kezével a hajamat simogatta, próbált megnyugtatni.

- Voltál bent Taynél? - suttogta a hajamba, miközben pontoson tudtuk, hogy nem fognak miattunk felébredni.

- Nem. Vagyis bementem hozzá, de aludt.

- Leah-vel találkoztál már? - kérdezte kedvesen, amikor kissé eltolt magától, hogy a szemeimbe nézhessen. Tekintetében ismét megtaláltam azt a gyerekes, vidám csillogást, amit a Leah név vált ki belőle. Kiskorában teljesen szerelmes volt a barátnőmbe.

- Nem, sajnos még nem volt rá időm. Ma szeretnék beugrani a lakásba.

- Elkísérjelek? - Persze minden kívülállónak ez egy tiszta aranyos mondat lenne, amiben a lányt a testvére mindenhova követi csak, hogy megvédje őt. Nem, itt csakis Leahről volt szó.

- Azt hiszem, egyedül is el tudok jutni oda. Amúgy meg kis hősszerelmes, barátnőd van, nemde?

 - kérdésemre halkan felkuncongott, majd ismét magához vont. Nem vártam válaszára, tudtam, hogy már régóta nem úgy érez Leah iránt. Az a bizonyos Destiny nyerte el a szívét és ezen már nem tudunk változtatni. Egy darabig csak hallgattam légzését, ami mindig megmosolyogtatott. Sokkal gyakrabban vesz levegőt az asztmája miatt és nagyon aranyos amikor oxigén után kapkod. Szorosabban öleltem, mikor eszembe jutott némely régi pillanatunk, amikor még a játszótéren ettük a fagyinkat és csúszdáztunk. Tüsi barna hajával és már akkor is nagy, csokoládébarna szemeivel minden kislányt elbűvölt maga körül és könnyen csapta a szelet mindegyiknek. Mini bőrdzsekijében és szintén apró pilótaszemüvegében mindenkit magába bolondított. Ehhez képest egy igazi ördög volt otthon. Annyi gondot okozott az egész családnak, hogy négyen alig bírtunk el vele. Anya túl gyenge volt hozzá és csak babusgatta, míg aput ez nem érdekelte és azt hajtogatta, hogy majd kinövi. Taylorral állandóan verekedtek, én pedig inkább megbújtam a szobámban és csendben olvastam.  Visszaemlékeztem arra is, amikor megszületett. Pontosabban csak annyira, hogy egy hosszú folyosón álltunk a kórházban és én egy üvegfalon keresztül figyeltem kisöcsémet, aki nemrég született. Apa felemelt, hogy láthassam őt és egyből elvigyorodtam, amikor megpillantottam a bebugyolált kisbabát. Ez a kisbaba most tizenhat éves és engem ölel. Egy nagyot sóhajtottam, amikor végre megtörte a csendet.

- Vissza fogsz menni, ugye? - kérdezte, de a mondat végére hangja elcsuklott. Pontosan tudtam, hogy mire gondol, de ez nem olyan egyszerű. Londonban megtaláltam azt az állást, amivel jól kereshetek és nem is hajtom agyon magam. Van életem és nem robotolok egész nap minimálbérért és ezt csakis Harrynek köszönhetem. Nem lehetek neki elég hálás ezért. Talán egy-két év múlva hazamegyek, mert akkor már lesz miből megélnem a következő munkámig. Viszont Niall a legfontosabb ok, amiért ott maradok még egy darabig. Még mindig nem tudom meghatározni, hogy milyen érzéseket táplálok iránta, egyszerűen csak az egész olyan különleges. A kapcsolatunk nagyon friss, de annál szebb és remélem, hogy sokáig velem lesz. Lehetséges, hogy már az elejétől fogva szimpatikus volt nekem és még magamnak sem mertem bevallani. Jason kérdésére nem feleltem, csupán bólintottam, így még szorosabban ölelt. Úgy tűnt, hogy magához láncolt és már nem fog enyhíteni a csomón, ami köztünk van. 

- Hét óra van. Gondolom minél előbb indulni szeretnél - mondta vonakodva, majd eltolt magától és tekintetét az enyémbe fúrta. Egy halvány mosolyt eresztett ajkaira, majd egy pillanatra lecsukta szemeit, míg ki nem kerültem őt, majd elhagytam a házat. Apa a kocsiban várt és amint becsaptam magam után az ajtót, el is indultunk. Ismét rendkívül hosszúnak tűnt az út a kórházig, ráadásul még az idegességem is közrejátszott abban, hogy lassabbnak bizonyult a karórám mozgása. Semelyikünk nem bírt megszólalni. Apu nyilván a reakcióm miatt volt ennyire kiváncsi, egyben frusztrált, én pedig magam sem tudtam, hogy mit fogok csinálni amikor megpillantom őt újra. Rövidesen azon törtem a fejem, hogy mégis mit mondhatnék Taynek, de semmi nem jutott eszembe. Esetleg megkérdezem, hogy mi történt vele, ha egyáltalán őszintén válaszol rá. Ujjaimmal nyugtalanul doboltam az ülésem oldalán, szülőm legnagyobb örömére. Pittyegett a telefonom, amit rögtön felkaptam és amint megpillantottam a kijelzőn lévő nevet, elmosolyodtam és felvettem.

- Szia!

- Jó reggelt, Sammy. Hol vagy most? - hangja vidám, mégis aggódó, valószínűleg azért volt ilyen a hanglejtése, mert nem akarta, hogy rosszul érezzem magam.

- Megyek Taylorhoz, apa megígérte, hogy eldob. Pár perc és ott vagyunk - néztem az említettre, aki egy aprót bólintott, szemében eközben valamiféle érdeklődés csillogott hívóm iránt.

- Rendben. Minden oké vele?

- Nem tudom, még nem mondtak róla valami sokat. Mindenki azt szeretné, ha tőle hallanám először.

- Jól teszik.

- Szerintem nem. Szóval te is egyetértesz velük? Áruló.

- Pontosan tudom, hogy miért akarják, hogy személyesen halld a bátyádtól - reggeli, kisfiús hangja titokzatosan csengett, legszívesebben az arcát is látnám beszéde közben.

- Elmondták neked?

- Így is nevezhetjük.

- Kitől.. - kezdtem, de közbevágott.

- Anyukáddal beszéltem.

- Mi? De hogyan? Még én sem találkoztam vele.

- Felhívtam, miután te egész végig nem voltál elérhető.

- Honnan tudod a számát?

- Lehet, hogy maradi, de szerintem te is ismered a telefonkönyv fogalmát - kuncogott fel, mire megforgattam szemeimet, bár ő ezt most nem kísérte figyelemmel.

- Nálatok is minden rendben?

- Ezt így nem mondanám.

- Történt valami?

- A jegyeseink egész idő alatt veszekednek és az agyunkra mennek azóta, amióta eljöttél. Komolyan nincs náluk rosszabb. Tisztára összeillenek.

- Huh. Hát akkor sajnálom.

- Most le kell tennem. Szeretlek.

- Én is téged - suttogtam a mobilomba, bár már feleslegesen, rég kinyomta a vonalat.

Apa nem szólt semmit, még akkor sem, amikor elraktam a telefont. Tényleg ott voltunk néhány perc elteltével az épület előtt, aminek most is ugyanolyan zord külseje volt. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, amikor már az ajtaja közelébe kerültem. Óvatosan lenyomtam a kilincset és körbekémleltem a szobában. Kezemben egy gyorséttermi zacskót szorongattam, tudom, hogy imád minden egészségtelen dolgot. Az ágyához értem, ahol két kíváncsi tekintet szegeződött rám. Az egyik tulajdonosa anya volt, amit végképp nem értettem, hiszen nem láttam, amikor elment. A másik mégis jobban érdekelt, már nem is tudom, mikor láttam azokat a gyönyörű zöld szemeket és gazdájukat. Sötétbarna haja kócosan keretezte arcát, szemei erősen csillogtak, ajkai felfelé görbültek. Már nem volt teleaggasztva csövekkel, mint tegnap. Kórházi ruhában volt, pontosabban arra húzott rá egy fekete, bandás felsőt, fehér zoknijai kilógtak a paplan alól. Anya kedvesen mosolygott és rögtön karjai közé húzott, amint odamentem. Aztán visszaült székére és hagyta, hogy üdvözöljem a bátyámat. Egy rozoga széket húztam az ágya mellé, amire leültem és csak onnan figyeltem őt. Állítom, arca minden apróbb szegletén végigsiklottam és a kisebb horzsolásokhoz képest semmi mással nem találkoztam. Alsó ajkánál volt egyedül egy vágás, amiben megszáradt vér ülepedett, de miközben rám vigyorgott ez kicsit sem volt feltűnő. Közelebb hajoltam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam arcára, amit egyből viszonzott és esetlenül próbált magához vonni, viszont ezt elgyengült szervezete és karjai nem engedték.

- Szia - szólalt meg végül egy biccentés kíséretében.

- Szia - mosolyodtam el, majd beharaptam alsó ajkamat, amit egy halk nevetéssel díjazott. Tudja, hogy milyen kínosan érzem magam, amikor nem tudok mit mondani.

- Ne aggódj miattam - kérte, majd jobb kézfejét az enyémre csúsztatta és hüvelykujjával simogatni kezdte bőrömet.

- Ha ezt mondod, ténylegesen adsz rá okot.

- Nem kell. Kérlek, ne borulj ki miattam. Baromság volt ez az egész, nem akartam. Csak kurvára felhúztak - szemei kétségbeesetten fürkésztek.

- Mi történt? - sóhajtottam fel, majd vártam válaszát.

- Semmi, amiről tudnod kellene - tekintetét mélyen az enyémbe fúrtam, de nem bírtam állni pillantásait.

- Hozok kávét - kiengedtem magam szorításából, majd egy nagyobb lendülettel felálltam és anya mellett elhaladva, kimentem a folyosóra. Ingerültem kutakodtam a táskámban némi apró után, majd bedobtam őket a gépbe. Össze-vissza járkáltam, míg nem csipogott egyet a szerkezet és kivettem a gőzölgő poharat. Lassan lépegettem a szobája felé, majd inkább egy másik irányba kanyarodtam. Bántott, hogy nem volt hajlandó elmondani mi lett vele. Úgy éreztem, hogy az egész helyzet miatt én vagyok a hibás és minden az én lelkemen szárad majd. Mardosott a lelkiismeret és abban a percben meg is bántam, amiért Londont és a bandát választottam a családom helyett.

Amíg a választott lattémat kortyolgattam, a labor előtti folyosót pásztáztam tekintetemmel és a falon lévő képekre összpontosítottam. Próbáltam belemerülni a gyermekrajzokba, de csak még jobban elkeserítettek. Felidéztem magamban azokat a jó kis hideg délutánokat, amikor betakarózva, zsírkrétát szorongatva firkáltunk, egyedül Taylor tudott rajzolni igazán. Elidőztem néhány temperás festményen és kézlenyomatokon, kiakartam zárni a külvilágot. Legfőképp azt a tényt, hogy egy kórházban vagyok és a testvéremmel kéne lennem, ugyanis most szüksége van rám. Bár miért lenne, ha eddig sem lehettem mellette? Maradhattam volna a fenekemen és most továbbra is dolgozhatnék minimálbérért az erőszakos főnökömmel. Lassan nézelődtem a képek között, mintha egy kiállításon lennék és az alkotó elbűvölne. Ehhez képest csak el akartam folytani a sírásomat és igyekeztem másra koncentrálni a bátyám helyett. Azok a bizonyos cseppek, amikkel küszködtem, kifelé motoszkáltak, miközben az érzéseim is kezdtek felszínre törni. Talán még ordítottam is volna, sőt, ha otthon lennék biztosan ezt tenném. Lecsúsznék a padlóra és a tenyereimbe temetném arcomat. Megérezném forró könnyeimet, ahogy az arcomon folydogálnak végig, mint ahogyan ebben a pillanatban. A körülírt mozdulatok bekövetkeztek és villámcsapásszerűen estem, egyenesen a hűvős kőre. A fájdalom, ami akár a villám, erősen csapott belém, de ekkor ez volt a legkisebb gondom. Mutatóujjammal nyúlkáltam szemeim között, feleslegesen törölgettem, nem maradt abba sírásom. Fejemet felszegtem, majd a földön fekvő poharat fogtam kezeim közé és erősen szorítottam. Először csak megrepedt a fala, majd darabokra vált. Az aljában lévő maradék cukor kifolyt, s az utolsó műanyagot eldobtam magamtól. Könnyeim ismét megtalálták akaratukat, amikor felpillantottam. Mostanra három szempár szegeződött rám. Az egyikük ijedt és aggódó volt, a következő megbánó sóhajjal nyújtotta kezét, s bocsánatért esedezett, míg a harmadik szótlanul kémlelt. Igéző tekintetét az enyémbe fúrta, szemeiben nem leltem vigaszt, boldog csillogást. Talán miatta szégyelltem magam a legjobban. Eddig is mindenkire bajt hoztam, de jelenleg én vagyok a fő problémájuk. Maga a probléma.

 

 

 

Kedves Olvasóim!

Remélem, hogy ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket és nagyon örülnék, ha olvashatnám a véleményeteket a történettel kapcsolatban! :) x

II. 11. Szeretnél róla beszélni?

Kedves Olvasóim!

Meghoztam a folytatást, ami ugyan nem lett valami eseménydús, de ígérem, a következő jobb lesz! ;) Mindenesetre nagyon köszönöm a szavazatokat, kommenteket és követéseket. Remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást! :)


 

SAMANTHA WOOD

 

 

Ismerős az az érzés, amikor annyira fáj a szíved, hogy ordítanál? Fontos, hogy támogasd őket, te viszont egy másik kontinensen vagy, messze a családodtól és nem tudsz rögtön mellettük lenni, pedig most lenne a legnagyobb szükségük rád?

 

Próbáltam nyugtatni légzésemet, de nehezen ment. Egy idő után már valamennyire könnyebben kaptam levegőt, de aztán a telefonomra néztem és újból magával ragadott a zokogás. Egyből válaszoltam, megígértem anyának és Leah-nek, hogy amint tudok megyek. Többször át kellett olvasnom az üzenetet és újragépelnem, mivel a sós cseppek, amik egyre gyorsabban csorogtak végig arcomon, ellepték a képernyőt. Egy mellettem heverő zsebkendővel itattam fel könnyeimet, majd ismét sírni kezdtem. A lepedőt markolásztam és idegességemben minden létező káromkodást elmormoltam. Halk léptek zavarták meg füleimet, majd Perrie kuporodott mellém és a hátamat simogatta. Egy bíztató mosolyt eresztett felém, viszont nem tudott megnyugtatni. Ennek ellenére jól esett, hogy idejött. A sírásom pár perc múlva abbamaradt, hiszen elfogytak a könnyeim. Kétségbeesetten a lányra emeltem tekintetemet, míg ő értetlenül nézett fel rám.
 

- Szeretnél róla beszélni? - kérdezte már harmadszorra, mire megráztam a fejemet. Az arcomhoz nyúltam és abban a pillanatban ismét forróság öntötte el szemeimet és már éreztem is, ahogy a legelső könnycseppek buggyanak ki szemeimből. Végül rávettem magam és felé fordítottam a mobilt. Láttam, amint tekintete hamar végigszalad az értesítéseken, majd egy nagy sóhajjal visszanyújtotta. - Ha gondolod, foglalok helyetted egy jegyet a legközelebbi  gépre - mondta teljesen komoly arckifejezéssel, mire aprót bólintottam. Előhúzta a zsebéből az iPhoneját és gyorsan intézkedni kezdett rajta. Egy másodpercre sem pillantott fel, csak akkor amikor már végzett vele. Kopogtak. Feltápászkodott az ágyamról és az ajtó felé közeledett. Nem bírtam tovább, ismét záporozni kezdek könnyeim és sietősen igyekeztem eltüntetni őket, de teljesen felesleges volt, a következő pillanatban már az újabbak folydogáltak.

 

Niall rémült személyével találtam szembe magam. Arcán rengeteg érzés tükröződött egyszerre. Szeretet, gondoskodás, döbbenet, idegesség, féltés, aggódás. Ahogy az előbb Perrie is, ő is ugyanazzal a lendülettel vágta le magát mellém. Kezei közé vette arcomat, majd csak némán szemeimbe nézett. Hüvelykujjával megsimította ajkaimat és egy félmosolyt erőltetett magára. A következő zsebkendőért nyúlt, hogy felitassa záporozó könnyeimet.
- Nincs semmi baj, nyugodj meg kicsim - búgta lágyan a fülembe, majd magához vont és szorosan átölelt úgy, mintha soha nem akarna elengedni. Nyomott egy puszit a hajamba, majd a szőkeségre nézett és megkérdezte, hogy mi történt. Mielőtt még válaszolhatott volna, odaadtam a fiúnak a telefonomat, aki sokkolva olvasta el a sorokat. - Nem akarok konkrét következtetéseket levonni, de..
- Igen. A bátyám valamelyik haverjához ment bulizni, ellopták a mobilját és a sürgősségin van. Los Angelesben, a kurva életbe! - sziszegtem és amint befejeztem, Niall az ölébe húzott és próbált megnyugtatni. A mellkasára dőltem és valamelyest segített rajtam, hogy hallottam a kettőnk szívdobogását. Az övé egy kicsivel volt csak lassabb mint az enyém, de az sem volt a normális értékeken belül. Aggódott érte.
- Hánykor indul a következő gép? - fürkészett kék íriszeivel és alsó ajkába harapott.
- Fél tízkor száll fel - mondtam, még mindig remegő hangomon, majd a táskámra pillantottam. - Ugye segítesz pakolni?
- Persze. Én majd elrakok neked egy-két holmit, te addig hozd rendbe magad - bólintott egy halvány mosoly kíséretében, majd Perrie is csatlakozott.

Bezárkóztam a fürdőbe, némi tiszta ruhával és a törülközőmmel. Magam voltam, ezért nem féltem ismét szabadjára engedni könnyeimet, amik versenyt futottak egymással egészen az államig. Kezemmel hanyagul letöröltem, de semmit se segített, ahogy az előző próbálkozásaim alkalmával sem. Testem libabőrbe burkolózott, végigfutott rajtam a hátborzongató hideg. Arcomat tenyereimbe temettem és nekivágtam testemet a falnak. Nem éltem át nagy fájdalmat, amikor a gerincoszlopom a csempének csapódott, belül erősebb érzés fojtogatott. A zokogáshoz immáron társult a szaggatott lélegzetvétel is.

Aztán percekig csak némán bámultam magam elé és visszagondoltam az smsekre. Eldöntöttem, hogy erősnek kell maradnom, akármennyire is meggyengültem az utóbbi egy órában, az már nem számít. Tay sem örülne neki, ha ennyit bánkódnék, még azt sem tudom, hogy mi történt vele. Taylor. A mosdókagylónak támaszkodtam és megvizsgáltam a tükörképemet. Kisírt, vöröses szemek, feldagadt arc, repedezett ajkak, kócos haj. Kifésültem rakoncátlan tincseimet, majd kontyba tekertem. Levetettem a ruháimat, majd beálltam a zuhanyrózsa alá. Forró vizet engedtem magamra és akármennyire is igyekeztem ellazítani testemet a csordogáló folyadék alatt, nem sikerült. Szörnyen feszült voltam, ami miatt már nem is csodálkozom. Azt hittem, hogy egy rövid tusolás közben, majd nem fogok Taylor állapotán rágódni. Ó, dehogynem. Már az összes horrorisztikus jelenetet is elképzeltem és egyre jobban felhúztam magam. Pont akkor történik vele valami, amikor nem vagyok mellette. Ez is az én hibám lenne? Észre sem vettem, hogy az önmarcangolásom közepette kifolyattam a fél flakon tusfürdőmet. Alig maradt az alján, de még néhány alkalomra elegendő lesz. Alaposan beledörzsöltem a kellemes illatú szappant a bőrömbe, majd leöblítettem. Ha valami komoly baja lesz, nem tudom, hogy mit csinálok. Egyáltalán, hogy keveredett olyan emberek közé, akik valami rosszat akarnának neki? Tudtommal eddig nem volt semmilyen komolyabb ügye. Kezeim még mindig meg-megremegtek, miközben a törülközőmért nyúltam. Hajamat rekordgyorsasággal szárítottam meg, majd kifésültem és copfba fogtam. Felvettem egy egyszerű világos farmert, fehér virágmintás blúzzal. A smink semmit nem javított volna állapotomon és csak vesztegetném az időmet.

A szobában már csak Niall ült az ágyamon és idegesen dobolt lábaival, míg mellé nem értem. Kezét felém nyújtotta, majd összekulcsolta ujjainkat és felkapva a megpakolt táskámat, kifelé vezetett.
- Arra már nem volt időm, hogy a saját cuccaimat is összepakoljam, majd a többiek utánam küldik - intézte hozzám szavait, amíg a liftben meredtünk magunk elé.
- Nem kell, hogy velem gyere. Ezt nem kérhetem - ráztam meg fejemet, majd szorosabban láncoltam magamhoz, a búcsúnk perceiben. Ugyanis ha a repülőtérre érünk már nem lesz rá szabad pillanatunk. Rögtön be kell csekkolnom, így is késésben vagyok.
- Én viszont szeretnék, tehát megyek. A koncertet majd a srácok elintézik, nem lesz belőle baj, ha kihagyom - láttam rajta, hogy fájdalommal mondja ki ezeket a szavakat és tudtam, hogy mennyit jelentek számára a rajongók és nem hagyhattam, hogy miattam szomorkadjanak ők is.
- Dehogynem. Nem tartom helyesnek, hogy ezt tedd. Szépen itt maradsz, míg én elutazom. Úgy is hamarosan hazajöttök, akkor majd találkozunk. Amúgy sem akarnám, hogy ilyen körülmények között találkozz a családommal.
- Jó, megegyeztünk. Viszont amint leszálltál, írj vagy hívj. Ez akkorra is vonatkozik, amikor megtudtad, hogy mi a helyzet a bátyáddal. Ha bármire szükségetek van, csak szólj - karolt át védelmező kezeivel és a taxihoz mentünk.

Még átöleltem Niallt jeggyel a kezemben, majd egy hosszas csókot nyomott ajkaimra. Szívesen elvesztem volna újra szerelmes tekintetében és kék íriszeiben. Magammal hoztam volna, hiszen most nagy szükségem van rá, de a One Directionnek nagyobb jelentősége van az ő életében mint nekem. El kell ezt fogadnom, még akkor is, ha ő győzköd arról, hogy ez nem így van. Nem szeretném, hogy miattam kelljen elszakadnia a fiúktól és inkább hagyom, hogy foglalkozzon a karrierjével. Végezetül mélyen beszippantottam illatát és magamhoz húztam. Amint távolodtam hátrafordultam, még intettem egy utolsót. Viszonozta és egy halvány mosollyal ajkain, gőzölgő kávéval a kezében láttam utoljára, mielőtt beléptem volna a folyosóra.

Amint elhelyezkedtem az ülésemben és elmondták a szokásos, tájékoztató jellegű szöveget, kértem egy teát és csatlakoztattam a fülhallgatót a telefonomhoz. Pörgösebb, vidámabb dalokat játszottam le az út alatt, nem akartam újból elsírni magamat, ráadásul itt nagyobb közönségem is akadt volna. Igyekeztem alvással is kitölteni azt a hosszú utat, de egy percre nem sikerült kikapcsolnom. Hol a felhőket, a mellettem ülő harmincas üzletembert, a stewardesseket, vagy a már kihűlt teámat nézegettem. Elhatároztam, hogy folytatom Sophia könyvét, akármilyen nyögvenyelősen is ment a múltkor. Most jóval könnyebben haladtam és két órába sem telt míg kiolvastam a hátralévő részét. Engem megnyert az író és küldtem is egy rövid üzenetet Sophnak, hogy köszönöm, amiért odaadta. Másodperceken belül érkezett is a válasz és mint kiderült, nem tudja, hogy miért jöttem el Melbourneből. Őszintén örültem annak, hogy Niall nem mondta el mindenkinek ezt a dolgot, nem tudtam volna elviselni ilyen állapotban a szánakozó mondataikat. Rövidesen sikerült megunnom ezt a repüléses sztorit és tartalmas beszélgetésbe kezdtem egy - mint megtudtam, Ryan nevű - férfival. Lelkesen beszélt nekem a legújabb projektjéről, ami valamilyen százalékcsökkentésről szólt és fogalmam sem volt róla, hogy micsoda. Megkérdezte, hogy én miért utazom Los Angelesbe és csak annyit mondtam, hogy meglátogatom a családomat.

Mintha kilőttek volna, olyan sebességel száguldottam át a terminálon és pár percnyi integetés után, egy taxit is sikerült elfoglalnom. Idegességemben a körmeimet rágcsáltam és doboltam lábaimmal. Egész testem beleremegett, libabőröztem, amikor a sofőr megállt a kórház előtt. Ez a hatalmas fehér épület megijesztett és egyre jobban féltem a bejárattól. Sietve szedegettem a lépcsőfokokat, majd rögtön becsapódtam az információs pulthoz, ahol a betegek szobaszámát, elérhetőségét lehet megtudakolni. Illedelmesen, mégis sürgetve kérdeztem Taylor Wood után, majd meggyőztem a két nővért, hogy hozzátartozó vagyok, így felengedtek a második szintre, a sürgősségire. Lihegve szedtem a lépcsőfokokat és kitárva az ajtót robogtam be a folyosóra. Aput pillantottam meg, amint egy műanyag széken üldögélt és a szokásos rövid kávéját - tej és cukor nélkül - iszogatta. Egy aprót köhintettem, mire felém fordult és egyből felpattant, majd amikor odaértem, átölelt. Sokáig szorongatott úgy, mintha már egy éve nem látott volna, de nem zavart. Hiányzott a családom. Lassacskán sikerült kibújnom védelmező öleléséből, s kérdőre fogtam.
- Anya, Jason, Leah?
- Kislányom, hajnali négy óra van. Nem tudtak idejönni az érkezésedre. Én maradtam itt egyedül, hogy megvárjalak. Szépen együtt hazamegyünk és otthon alszol. Majd holnap reggel meglátogatod, rendben? - zárt ismét karjaiba, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
- Azért megnézhetem? Tulajdonképpen mi történt vele? Komoly a baj? Ugye minden rendben? - mondtam a 223-as szoba felé indulva, mire ő a csuklómnál fogva visszahúzott.
- Szeretném, ha ezt majd a fiatalember mesélné el, amint magához tér, lesz hozzá egy-két szavam.
- Amint magához tér? Apa, beszélj már! - kérleltem és ezt sosem szerettem benne. Mindig is terelte a szót és úgy irányította a beszélgetést, ahogy neki jó volt.
- Elvesztette az eszméletét, mivel begyógyszerezték. Különféle drogokat és nyugtatókat adtak be neki, amitől elkábult, így kirabolták. Illetve megverték, de szerencsére nincsen súlyosabb sérülése. Pár lila folt és zúzódás - ismertette velem Tay állapotát teljesen nyugodt hangnemben. Fogalmam sincs, hogy hogyan képes az ennyire komoly dolgokat ilyen állapotban elmondani.
- Istenem - már épp nyomtam volna le a szobája kilincsét, amikor egy nővér sietett hozzám.
- Ugye te vagy az a bizonyos Sam? - mosolygott rám kedvesen, a sötétkék keretes szemüvege mögül. Már-már szürke szemei kíváncsian csillogtak, szőke, rövid haja keretezte arcát.
- Igen? Az a bizonyos?
- Mindenki a nevedet mondogatta, amikor behoztuk a fiút. - kuncogott, mire én is elmosolyodtam.
- Szabad bemennem?
- Persze, csak csendben - mutatóujját a szája elé helyezte, mire bólintottam és halkan benyitottam a kis helyiségbe.

Egy kétszemélyes szoba volt, két ággyal és szekrénnyel. A szokásos, rémisztően tiszta fehér falak, egy ablak és egy ajtó, ami a fürdőbe vezet. Balra néztem, ahol a bátyám szuszogott. Közelebb léptem hozzá és feltérképeztem. Felfelé meredező haja, a lakknak köszönhetően még mindig egyben volt, zöld íriszeit most nem láthattam, pedig nagyon szerettem volna megcsodálni őket. Arcán kisebb foltok és sebek voltak, karjából csövek lógtak ki, míg minden máshol paplan fedte. Olyan volt, mint aki alszik, miközben nem is tudta, hogy hova került. A másik oldalon egy idősebb férfi feküdt, hasonló állapotban. Taylor mellé húztam egy széket, majd letelepedtem. Kezeim közé vettem nagy tenyerét és azt tanulmányoztam, közben fel-fel néztem rá, hátha egyszer kinyitja szemeit. Az éjjeli szekrényén mindenféle finomság lapult, de érintetlenül. Talán egy óráig is mellette lehettem és csak hallgattam, ahogy lélegzik. Mert lélegzett és nem volt nagy baja. Épségben megúszta ezt az egészet, pedig rosszabb is történhetett volna vele. Valamelyest megnyugodtam, mivel végre láthattam őt és tudom, hogy nincs ok az aggodalmamra. Apa beszólt, hogy ideje mennünk, így még egy utolsó puszit nyomtam a kézfejére, majd megsimítottam és kisétáltam onnan. Az egyik laboros hölgy meg is fenyített, mivel nem szokás ilyenkor itt tartózkodni. Hat lehetett már, amikor hazaértünk, nehezen hagytam ott a bátyámat. Miután kiléptünk a kórház ajtaján még tettünk egy hosszabb sétát, hogy beszélgessünk.

Fellélegeztem, amikor leparkolt a terepjáró a családi ház előtt és elfogott az a bizonyos de ja vu érzés, rég jártam itt. Próbáltam minél halkabban elfordítani a kulcsot a zárban és beosonni, rögtön az emeletre indultam. Gondolkodás nélkül Tay szobájába mentem és lepakoltam a holmijaimat. Jó lett volna, ha letusolok alvás előtt, de nem akartam felébreszteni anyut és Jasont. A szekrényéből kiválasztottam egy pólót, aminek jellegzetes illata volt. Nem igazán érdekelt mások véleménye, ahogy most sem és amúgy se látja senki. Általában a barátunk felsőjét vagy más ruháját szoktuk hordani, de én már kiskorom óta imádtam a bátyám cuccait felvenni, mert hatalmasak voltak hozzám képest és amikor távol volt tőlem, mindig az egyik pólójában aludtam. Egy sima fekete darabot választottam, aminek enyhe V-kivágása van, nincs rajta semmi extra, neki mégis ez a kedvence. Előhalásztam a táskámból egy melegítőnadrágot és azt húztam fel, majd bebújtam a puha paplan alá. Mocorogtam egy kicsit, aztán eldobtam a párnát a szoba másik végébe, túl nagy volt. Átfordultam a másik oldalamra és épp lecsuktam volna a szemeimet, amikor megpillantottam valamit.

A polcán régen CD-k, DVD-k és magazinok sokasága tornyosult, ellenben a mostani helyzettel, amikor csak néhány bekeretezett fénykép állt ott. Hunyorogva próbáltam kivenni a személyeket. Az egyiken apa, anya, Jason, Taylor és én voltunk. Egy külön képen Tay és a volt barátnője, akibe még mindig szerelmes, de a lány csúnyán szakított vele. Aztán ott volt az a fotó, amin ketten vagyunk. Tavaly előtti nyáron készült, a vidámparkban. Régebben mindig oda jártunk, ráadásul a néni, aki a jegypénztárban volt, mindig bejuttatott minket ingyen, mert anyu nagyon jó barátnője. Reggeltől késő estig ott voltunk és sokszor nem is ültünk fel semmire, csak vattacukrot ettünk egy padon és beszélgettünk. Eddig még nem is sikerült megértenem, hogy ő milyen fontos ember az életemben. Szörnyű, hogy egy ilyen helyzet képes csak előhozni ezeket az érzéseket. Visszaemlékezve azokra a napokra, egyszerre mosolyogtam és tapasztaltam, ahogy ismét hullani kezdenek forró könnyeim.

Soha nem akarok rá szomorúan gondolni, ezt hajtogattam, amikor még pici voltam és ő táborba ment. Akkor anyut ölelgettem egész nap és százszor elmondtam, hogy mennyire hiányzik. Ha minden igaz, akkor nem lett nagy baja, remélem, hogy tényleg ez az igazság és  apa ezt nem azért mondta, hogy megnyugtasson. Ha egyszer történne vele valami komolyabb baleset, vagy beteg lenne, egészen biztosan magamat hibáztatnám. Ahogy most is magamat hibáztatom, mert ha itt lettem volna, talán nem lett volna semmi baja. Ő elég rendes srác ahhoz, hogy ne csináljon hülyeséget. Nem tudom, hogy mi kellett ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön. Ha pedig az egész miatt az a valaki a hibás, aki egykor megkeserítette az életünket, akkor nagyon megfogja bánni.

II. 10. Szerelmes vagyok, Sam

Sziasztok! :)

Kicsit korábban érkeztem a folytatással, mint ahogy szoktam, de volt időm, ezért arra gondoltam, hogy megleplek titeket egy friss fejezettel! Nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat, megjegyzéseket, pipákat! Tényleg nagyon sokat jelentenek! Jó olvasást, drágáim! :) x

 

 

 

 



SAMANTHA WOOD

 

 

A lányokkal sétálgattunk egy kicsit a városban, majd beültünk egy palacsintára valamelyik étteremben és csak semmiségekről beszélgettünk. Egy kicsit jobban megismerhettem őket és szerencsére ők is nyitottak felém és a barátnőjüknek hívnak engem. Ez nagyon jól esett, hogy már is ennyire megkedveltek, hiszen nekem is az elejétől kezdve nagyon szimpatikusak voltak. Ma Perrie velünk tartott, mivel nem akadt semmi dolga és próbált beilleszkedni a társaságba. Nem voltunk vele ellenségesek, mert úgy gondoltuk, hogy a lelke mélyén ő is jó ember. Rólam is kérdezgetett, én pedig minden ártatlan kérdésére mosolyogva válaszoltam. Miután bocsánatot kértem és ő is az akkori viselkedésünkért, a kapcsolatunk sokkal jobban alakult. Engem is érdekelt néhány dolog, amiket megkérdeztem tőle. Elég alap kérdéseket tettem fel mint például, hogy van-e háziállata, vagy tetoválása, befejezte-e a sulit vagy éppen milyen a kapcsolata a szüleivel.

 

Három körül már a szállodában voltunk és mindenki visszavonult a szobájába. Én Perrienek igyekeztem segíteni a csomagolásban, ugyanis nem kevés dolga volt. Elegáns ruhákat, magassarkúkat és ékszereket is hozott magával, nem tudom, hogy mire készült. Egy olyan helyre sem mentünk, ahol ilyen holmikban kellene mutatkozni. Kicsit még mindig görcsölt a hasam, de épp nem menstruáltam, szóval arra nem foghattam a dolgot. Már négy napja késett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, máskor is volt már így. Ennek ellenére elég erős fájásaim voltak, néha-néha beleszédültem a járkálásba.  Épp az egyik fekete, maximum combközépig érő ruháját tettem fóliazsákba, amikor egy elég váratlan mondat hagyta el a száját.

- Ugye tudod, zsenikém, hogy megjátszottam magamat a többiek előtt? - fordult felém a rég látott gúnyos mosolyával, majd megpróbáltam fékezni magam és nem hagytam, hogy felmenjen bennem a pumpa.

- Tessék?

- Jól hallottad. Még mindig gyűlöllek - lépett hozzám pár méterrel közelebb, majd a reakciómat figyelte. Míg belül mérhetetlenül dühös voltam rá, az eddigi színjátéka miatt és szívem szerint kidobtam volna az ablakon, amilyen lenézően beszélt velem, muszáj volt lenyugodnom. Felé fordultam, miközben a ruháját letettem az ágyára és karba tett kézzel vártam a folytatást. - Most, hogy az elviselhetetlen, röhögcsélő némberek nincsenek itt, kimondhatom. Mindennél jobban rühellek a közeledben lenni. Elviselhetetlen vagy, ráadásul ráhajtottál a pasimra - suttogta és szemében tényleg gyűlölet látszódott. Összeszorított ajkaim ekkor végleg elengedtek és most már tényleg nem bírtam tovább. Megembereltem magam és higgadtan válaszoltam.

- Azok a röhögcsélő némberek a barátnőim, tehát megkérlek, hogy a jelenlétemben ne beszélj így róluk. Fogalmad sincs, hogy ki itt az elviselhetetlen. Ó, az elviselhetetlent elég gyakran használod, lehet, hogy épp azért, mert teljesen megfelelő szó a jellemzésedre, hát nincs igazam? Nyugodtan rühellhetsz, én is pont ezt teszem veled. Zaynhez pedig semmi közöm - mintha minden gonosz megjegyzésemet figyelmen kívül hagyta volna, egyedül az utolsó mondatomra reagált.

- Méghogy nincs hozzá közöd. Ugyan már. Láttalak titeket a repülőn. Akkor mentem volna oda hozzátok, hogy megkérdezzem nincs-e valami baj, de el voltatok foglalva egymással. Valahogy nekem túlságosan közelinek tűnt a távolság az ajkaitok és a testeitek között. Bárhogyan tagadhatod, nem hiszem el, hogy véletlen - mondta ingerülten és ha tehettem volna, jól beolvastam volna neki arról, hogy ő is ugyanezt teszi. Ráadásul köztem és a vőlegénye között ténylegesen nem történt semmi, míg ő állandóan megcsalja Zaynt.

- Nem csókoltam meg, mielőtt még azt hinnéd - meredtem a plafonra, nem bírtam volna a szemébe nézni. Olyannyira irritált a csaj, hogy a tekintetemmel ölni tudtam volna.

- Aha, persze.

- Valami problémád van? Az igazat mondom.

- Amikor leszálltunk, Zayn bevallotta, hogy lefeküdtetek egymással. Viszont ahogy viselkedtetek, nem hiszem, hogy csak egyszer történt meg - mondta, mikor újra elkaptam tekintetét. Nem volt egyszerű tartanom magamat, a levegőt egyre gyorsabban kapkodtam. Valószínűleg nem hallottam jól.

- Micsoda? - Zayn ilyet biztosan nem mondott. Annyira még ő sem hülye.

- Még mielőtt Sydneyben egy szobába osztottak minket és becsekkoltunk volna, azelőtt, a kocsiban tudtam meg.

- Hazudik. Soha nem feküdtem le vele.

- Persze, én sem hiszek neki. Biztosan csak szórakozásból mondta ezt - emelte meg a hangját és ekkor már kiabált velem. A folyosóról beszűrődő zajok alapján, pont most érkeztek meg a fiúk. A legjobbkor. Így legalább mindenki hallhatja ezt a csodás hírt, miszerint Zayn beetette a barátnőjével, hogy lefeküdtünk egymással, pedig még csak meg sem csókolt. Azt hittem, barátok vagyunk.

- Fogd már fel. Nem csalt meg téged. Pontosabban velem biztosan nem. Nem szexeltem Zaynnel - ordítottam vissza és éreztem, ahogy egy könnycsepp buggyan ki a szememből. Régóta nem éreztem magam ennyire rosszul, soha nem gondoltam volna, hogy Zaynnek ilyen eszébe jutna. Miért mondana ilyet? Ekkor, a lehető legjobbkor nyílódott az ajtó és két elképedt szempárral találkozott a tekintetem. Az egyik teljesen érthetetlen és csalódott, míg a másik idegesen pillantott körbe, de valamennyire látszódtak nevetőráncai. Az utóbbi, Zayn lépett először beljebb, míg Louis az ajtófélfának támaszkodott és onnan figyelte a műsort.
 

- Egy szót se! - mutatott szívdoki a srác felé, majd felém fordult. - Sam, beszélhetnénk? - csokoládébarna íriszeivel próbálta elkapni a tekintetemet, de nem bírtam a szemébe nézni. A hangoskodás rögtön abbamaradt és már csak a barátnője zokogását lehetett hallani. Egy aprót bólintottam, majd ő megkérte mindkettőjüket, hogy menjenek ki a szobából. Ez elég kockázatos egy felszólítás volt, ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy ezekben a percekben jogosan írányíthatna. Perrie szaggatottam vette a levegőt, elsuhant mellettünk és becsapta maguk után az ajtót. Zayn az államnál fogva maga felé fordított és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Egy nagy sóhaj hagyta el ajkait, semmi más. Talán nem volt maró bűntudata, lelkiismerete. Szemeiben ugyanaz a játékos csillogás jelent meg, míg megpróbálta összeszedni a gondolatait. Leültem a lány ágyára, majd ő is követett. Elhúzódtam tőle és arrébb ültem, mert amikor lehuppant, túlságosan szorosan mellém férkőzött és ez most nem volt a legjobb pillanat, hogy hízelegjen. Nem tudom, hogy neki számít-e egyáltalán a barátságunk. Kezdem azt gondolni, hogy nem.

- Most jönne a szöveg, miszerint sajnálod és hülyeség volt? - kérdeztem hitetlenkedve és továbbra sem voltam hajlandó az íriszeit kémlelni.

- Az tény, hogy egy barom vagyok - tekintetem a paplanra tévedt, ahol az ujjaival dobolt.

- Igen, Zayn. Egy barom vagy. Miért kellett ez neked? Teljesen megőrültél?  Mi van, ha nem Louis jön veled, hanem Niall? Szerinted akkor is ilyen nyugodtan viselkednél? Nagy mázlid van, hogy nem ő volt itt, amikor benyitottatok, akkor már nem lenne egy darabban az arcod - vágtam hozzá kiméletlenül, nem számított, hogy miképp reagál rá. Szeretem Niallt és egészen biztos vagyok benne, ha ezt ő is megtudja akkor veszélybe kerül a kapcsolatunk. Már pedig egy ilyen helyzetben nem hinne nekünk. Ez az idióta bevallotta Perrienek, azt, ami mégcsak meg sem történt. - Mi a francért csináltad ezt? Eszednél vagy?

- Shh - mutatóujját ajkaimra tapasztotta, mire én oldalra fordítottam a fejem. Nehogy már itt nyugtatgasson.

- Magyarázatot várok.

- Mire? - nevette el magát, én pedig nem értettem az egészet.

- Miért mondtad azt a barátnődnek, hogy lefeküdtünk?

- Pontosan tudod, hogy jó néhányszor megcsalt engem - nézett le ölében nyugvó kezeire, mintha olyan érdekesnek bizonyulnának.

- Ettől függetlenül, miért kellett ezt hazudnod?

- Vissza akartam vágni. Soha nem tennék vele ilyet, de azt akartam, hogy tudja mit érzek.

- Ez hülyeség. Ugyanolyan szarul érzi magát így is. Azt hiszi, hogy megtetted.

- Nem érdekel, hogy mit hisz. Muszáj volt ezt tennem, hogy jobban legyek. Hogy túllépjek ezen az egészen. Így legalább el tudom venni feleségül.

- Ha ennyire sokat ártott már neked, akkor mégis miért akarsz összeházasodni vele?

- Szerelmes vagyok, Sam. Attól még, ahogy bánik velem, szeretem őt. Nem tudok mit tenni.

Elképedve hallgattam. Hihetetlen, hogy még ezek után is így szereti Perriet. El akarja venni a barátnőjét, még akkor is, ha az többször is lefeküdt más fiúkkal.

- Miért pont engem kevertél bele ebbe?

- Ott volt a lehetőség, észrevett minket. Te tűntél a leghihetőbbnek - vállait könnyedén megrántotta, mintha ez olyan egyszerű volna.

- Köszönöm, hogy része lehettem ennek a szörnyű színjátéknak. Már ezért megérte hagynom, hogy közeledj felém. Ja, és remek szerető vagy.

Rekedtes hangján felnevetett és védelmező karjaival átöltelt. Még azt is hagytam, hogy belepusziljon a hajamba, pedig most igazán mérges voltam rá.

- Sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem fogja megtudni.

- Ha csak Perrie vagy Louis el nem mondja. Ki tudja? Lehet, hogy már el is mondták neki. A fenébe is, sosem bocsátana meg nekem. Még ha egy barom - mutattam Zaynre - ilyeneket hazudna is.

- Nem fogják. Perrie szépen beletőrödik és rájön, hogy tulajdonképpen megérdemelte és csak magának köszönheti, Louisnak meg szépen elmagyarázom.

- Szívdoki? - kérdeztem és végül megembereltem magam és egy halvány mosollyal rá néztem.

- Igen?

- Megváltoztatom a nevedet.

- Igazán? - íriszeivel kedvesen fürkészett, míg az egyik göndör tincsemmel játszott.

- Igazán.

- Mi lesz az új nevem? Szexi szerető? Álomsrác? Mr. kockahas?

- Le merném fogadni, hogy nincs is kockahasad.

- Szóval? Hogy hívsz ezentúl?

- Idióta, barom, idegesítően szívdöglesztő szívdoki.
- Tetszik. Olyan... megnyerő - kuncogott rajtam, majd hirtelen szorosan magamhoz húztam és majd megfojtottam. Kétségbeesetten ragaszkodtam hozzá, fogalmam sem volt, hogy miért pont Zaynhez. - Valami baj van, Sam? - csokoládébarna szemeivel újra fürkészni kezdett és egyik kezével átkarolt, míg a másikkal a hátamat simogatta. - Minden rendben?
Nem tudtam megszólalni. Folyton csak Niall és a régi ügyeim jártak a fejemben. Beletelt jó néhány percbe míg valami értelmeset is ki tudtam nyögni. A fiú, aki mellettem ült, türelmesen várt, hogy összeszedjem a bátorságot és az erőmet, hogy megszólaljak.
- Nincs semmi baj. Nem, semmi sincs rendben - bólintottam, hogy megnyugtassam Zaynt, de erre megfeszült, éreztem, miközben fogott.
- Samantha. Biztosan jól vagy?  - hajolt közelebb és kisimított egy tincset az arcomból. - Megkérdőjelezed önmagad.
- Igen, tényleg. Minden oké. De most inkább menj el - toltam el a mellkasát kezeimmel, majd megadóan felállt és mégegyszer visszafordulva intett. Elmosolyodott, majd kisétált az ajtón. Halkan kattant a zár. Kintről egy veszekedés hallatszott, ami Perrie és Zayn között zajlott le. Olyan dolgokat vágtak egymás fejéhez, amiket sosem gondoltam volna. Nem akartam hallgatózni, de ezt a vitát valószínűleg minden vendég hallotta az emeleten.

Visszabújtam a saját ágyamba és magamra húztam a takarót. A kezemmel a paplan alatt simogattam a hasamat, reméltem, hogy ez a görcsölés már végre abbamarad. Bekapcsoltam a tévét, ami mellett csak az egyik éjjeli szekrényen lévő lámpa szolgáltatta a világosságot. A redőnyök le voltak húzva, semmi kedvem nem volt a napsütéses Melbournet bámulni. Illetve hiányzott valaki. Nem tudtam, hogy hol lehetett Niall, de már elég régóta nem találkoztunk. Tudom, hogy már heteket is kibírtam nélküle, de most, hogy ennyire szoros a kapcsolatunk, pár órányi távollét is őrjítő mennyiségnek bizonyult. Már nagyon vártam, hogy mellettem legyen és küldtem is neki egy üzenetet, hogy amint tud, jöjjön fel hozzám legalább egy ölelésre. Bevettem egy tablettát, aztán később mégegyet, mert a hasam fájdalma nem igazán akart elmúlni és még a fejem is lüktetett. Megnéztem egy filmet, amit a tévében adtak, majd mégegyet. Perriék hangja már nem igazán hallatszódott át, valószínűleg elvonultak valahova megbeszélni a köztük zajló újabb konfliktust. Újra feloldottam a zárat a telefonom képernyőjén, mert akkor nem foglalkoztam az értesítésekkel, amikor Niallnek akartam üzenni. Előtte csupán tegnap délelőtt néztem rá, mindenki itt volt akivel beszélni szoktam, Leahvel is nemrég csevegtünk vagy fél órán át. Kíváncsian az ajkamba haraptam, amikor megláttam, hogy tizenkét nem fogadott hívás és kilenc üzenet várt rám. Megnyitottam a híváslista ablakát és lassan végigpörgettem a hívóimon és az időpontokon. Ijedten dobtam le a mobilomat ágyamra, mellkasom egyre szaporábban mozgott fel-le és szörnyen aggódtam. Szívem gyorsan kalimpált, úgy, ahogyan Niall érintéseire szokott reagálni, csak most nem a szerelem miatt tette. Ez egészen más milyen dobogás volt.

LOS ANGELES-I IDŐZÓNA

(A MELBOURNE-I IDŐZÓNA SZERINT,AZ UTOLSÓ ÜZENETET MA,20.12-KOR KÜLDTÉK.)

 

Tegnap, 20.08 - Taylor Wood
Tegnap, 20.11 - Taylor Wood [üzenet]
"Hogy vagy, nyomim? Minden oké ott Koalaföldön? Horan rendesen viselkedik, nem kell seggberúgnom? Ölelés, Tay."
Tegnap, 22.24 - Taylor Wood
Tegnap, 23.01 - Leah Douglas
Tegnap, 23.01 - Leah Douglas [üzenet]
"Hali, Sam! Mi újság? Amúgy miután letetted, nekiláttam a tanulásnak és sikerült megírnom az esszét. Amolyan ötös szaga van a dolognak. :D Taylor elrángatott valamelyik haverja bulijába, szóval holnap ne keress, másnapos leszek. Ezek a barmok tuti leitatnak, de ne aggódj, vigyázok magamra. :)"
Tegnap, 23.02 - Leah Douglas
Tegnap, 23.47 - Taylor Wood
Tegnap, 23.51 - Anya
Tegnap, 23.51 - Leah Douglas
Ma, 00.09 - Leah Douglas
Ma, 00.13 - Leah Douglas [üzenet]
"Samantha, sürgősen vedd fel! Ez nem sms téma."
Ma, 00.15 - Leah Douglas [üzenet]
"Nem viccelek, valami fontos dologról van szó."
Ma, 00.48 - Taylor Wood [üzenet]
"Gyere holnap az Echo Parkba. Beszélnünk kell. xxx"
Ma, 01.32 - Anya
Ma, 01.46 - Anya
Ma, 01.47 - Anya
Ma, 02.05 - Taylor Wood [üzenet]
"Mit szólnál egy hancúrhoz, szívem? xxx"
Ma, 02.11 - Leah Douglas
Ma, 02.37 - Leah Douglas [üzenet]
"Ide kell utaznod. Sam, mindenképp haza kell jönnöd. A legkorábbi géppel gyere."
Ma, 02.56 . Leah Douglas [üzenet]
"Kurvára fontos lenne, ha most felhívnál! Nem kell, hogy itt legyél, csak írj."
Ma, 03.12 - Anya [üzenet]
"Kicsim, kérlek. El kell utaznod Ausztráliából. Igyekezz még ma ideérni. A St. Patrick kórházban vagyunk, a sürgősségin.