2016. január 16., szombat

02. Van barátom

Kedves Olvasóim!
Hatalmas lelkesedéssel és örömmel érkeztem ismét hozzátok. Nem győzném hangsúlyozni, hogy mennyire hálás vagyok, amiért már a kezdetektől szeretitek a történetemet, amit a megtekintések számán és a feliratkozók által érezhettem. Megérkeztem a folytatással, amiben már egy kicsivel jobban "bemutatkozik" számunkra ez a lány, illetve Niall szemszögéből láthatjuk ismét az események nagy részét. Én ma rendesen feltöltődtem energiával és nekiálltam a követkző fejezet megírásának is, amit majd ha minden rendben megy, jövő héten megosztok veletek! Remélem, hogy ez a fejezet is tetszeni fog nektek, ha igen, kérlek fejezzétek ki komment vagy feliratkozás formájában, de azért pipálni se felejtsetek el! Jó olvasást! Ölellek titeket! :) x
 
NIALL HORAN


- Niall, kelj fel! Egy óra múlva indulunk a reptérre! - kiabált rám Liam, mire harmadjára is kisebb-nagyobb sikerrel megnyugtattam, hogy már csak öt percet kérek. Ez nem hatott rá kellően, mint vártam volna, ezért gondolkodás nélkül lehúzta rólam a meleg paplant, majd szó szerint kirángatott az ágyból. Nyöszörögve jeleztem neki nemtetszésemet, majd egyedül hagyott a szobámban. Meglepetésemre, mikor kész lettem, már senki sem volt a szállásunkon, talán Zayn lehetett még ott, amúgy meg mindhárman lementek reggelizni.

Nem akartam megvárakoztatni őket vagy valami, de feladatomnak éreztem visszamenni a lányhoz. Tudni akartam az okot, hogy miért viselkedik így. Látszik rajta, hogy valami nagyon nincs rendben. Próbáltam hamar elkészülődni, majd szinte futólépésben indultam meg a munkahelye felé. Előtte kellőképpen felöltöztem, hogy ne ismerjenek fel a rajongóim. Egy fekete pulóvert és napszemüveget vettem magamra. Bár imádom őket és órákig eltudnék velük beszélgetni, de valahogy erre sosem akad időm. A virágbolt ismét sokat segített odatalálásomban, de most már jóval könnyebben ment. Az étterem nyitva volt, hétfő lévén. Beljebb mentem az üzlethelyiségbe és szememmel keresni kezdtem őt. Kerestem nem éppen kedves, de annál szebb tekintetét, csokoládébarna szemeit, középhosszú haját. Aranyos pincérköténykéjét, mindig telített tálcáját, hívogató ajkait. De a legfontosabb: a társaságára vágytam. Reménykedtem benne, hogy talán ismét láthatom, s beszélhetek is vele. Egyszer én is mosolyt akartam csalni arcára, hogy megláthassam milyen amikor boldog.

Persze nem volt itt, mit is vártam. Én vagyok maga a megtestesült, a tipikus szerencsétlenség. Miért is lenne itt? Mit gondoltam? Hirtelen ötlettől vezérelve kérdeztem meg a pultban szorgoskodó felszolgálót, aki történetesen a főnöke volt. Elmondta nekem, hogy az általam körülírt lány ma is dolgozik, ezért ő is csodálkozik azon, hogy még az egyik alkalmazottja nem érkezett meg. Nem igazán hatott rám nyugtatólag a dolog, hisz nekem sietnem kell, hamarosan indul a gépünk, de lehet, hogy már nem tudok felszállni rá. Perceken belül, sietve meg is érkezett az említett, nem kis slunggal csapta be maga után az ajtót, mire mindenki megugrott ijedtében. Egy pillanatra szemeink egymásra találtak, de gyorsan el is kapta rólam tekintetét, s a dolgára sietett. Még mindig uralkodtak rajta a fáradtság jelei, le sem tagadhatta volna, hogy mostanság egyszer sem tudta kialudni magát rendesen. Kerestem magamnak egy helyet, ahova leülhetek, de a hátsó asztalnál már ültek ezért kénytelen voltam beolvadni a tömegbe. Jó néhány ember leadta a rendelését, majd megkapta a kért étel-italt, míg végül hozzám került. Nem mintha örült volna jelenlétemnek, azért megpróbálta tettetni azt. Nem voltam elragadtatva a dologtól, miszerint nem kedvel engem, de nem tehettem semmit.
- Szia! Mintha már láttalak volna - mondta ismételten mosolyt késztetve arcára, már készítette elő a kis jegyzetfüzetét, mire kezemet felemeltem jelezve, hogy nincs szükség rá.
- Nem szeretnék rendelni - jelentettem ki határozottságtól lobogva, majd egy gombóc keletkezett torkomban, amit nem tudtam mire vélni, de valahogy megküzdöttem azzal a mondanivalóval - Csak szerettem volna beszélgetni veled - néztem mélyen szemeibe, amik értetlenséget tükröztek - Szívesen megismernélek - mondtam kedves, nyugodt hangon. Próbáltam hatni rá nyugodságommal és mosolyommal, de most sem volt valami jó formában. Már tényleg nem tudom mit tehetnék az ügy érdekében.
- Sajnálom Niall, nem lehet! - mondta elutasítóan. Mintha a szívemet apró darabokra szaggatták volna a pillanat heve alatt. Csóválta fejét és kissé sajnálóan kezdett méregetni, de szíve nem enyhült meg. Bevetettem bociszemeimet, de mintha észre se vette volna, olyan könnyen elutasította. Nem lesz egy egyszerű eset, épp ezért tetszik annyira. Látom benne a kihívást és tudom, hogy csak meg kell ismernem a gyenge pontját és onnantól kezdve, máshogy fog bánni velem.
- De honnan tudod a nevem? - húztam fel kérdőn szemöldökeimet, mire az egyszerű kérdésre, annál alapvetőbb válasz érkezett.
- Újságot még én is olvasok - mondta kuncogva, majd folytatta. - Van barátom - egy nagyot nyeltem, majd már nem is mertem ráemelni a tekintetemet. - Tényleg nem kérsz semmit? - rosszul éreztem magam. Nem számítottam rá, hogy kapcsolatban él, hisz olyan elveszettnek tűnt, már az első pillanttól kezdve. Most mintha egy kicsit kedvesebben szólított volna meg, de ez nem változtatott azon a helyzeten, miszerint kissé összetörték a szívemet. Talán túlzottan gyenge vagyok a szerelemhez.
- Nem, köszönöm - álltam fel az asztaltól, majd sietősen kimentem az étteremből. Megpróbáltam és nem jött össze. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen és ütődött. Hívtam Zaynt, aki ilyen helyzetben mindig mellettem állt, s néhány perc múlva már jött is az autójával. Ő örökös késő, tehát nem ért meglepetésként, hogy még mindig nincs kint a reptéren. Beszálltam mellé az anyósülésre és már egyből hajtott a repülőtér fel-, és leszállópályájára.

A fiúk már a magángép belsejében vártak minket. Maliknak nem volt szüksége magyarázkodni, természetesen elaludt. Viszont az én történetemre annál inkább kíváncsiak voltak. Nem igazán volt még ilyen eset, hogy Zaynnel egy időben érkezzek meg a megbeszélt helyre, ezért nem is csodálom, hogy érdekelte őket a történetem.  Nem akartam nagyon beszámolni a dolgokról, hiszen nincs miről. Nem történt semmi, csak próbálkoztam és megakartam ismerni egy lányt, de tényleg semmi. Semmi az ég világon. Így ilyen kitörően erős boldogsággal szálltam fel a gépre, csodálatosan éreztem magam, ismét romokban.
- Ki az a csaj, aki képes rávenni percrepontos Niallt, hogy vagy fél órát késsen a londoni visszaútról? - szegezte nekem a kérdést Louis, s mind a négy szempár izgatottan várta a sztorimat, egy bizonyos lányról. Soha nem szerettem szétkürtölni az életemet, de a fiúknak mindent elmondtam, mert tényleg úgy éreztem, hogy valamennyire tudnak támogatni és számíthatok rájuk. Jó néhány éve együtt vagyunk, többet vagyok velük mint a családommal, ezért ők, az ő jelenlétük nagyon sok mindenben a segítségemre van.
- Jó, legyen! - sóhajtottam egy nagyot, majd belekezdtem. - Tegnapelőtt nagyon megéheztem, s gondoltam, hogy jó lenne már felfedezni a várost. Elindultam és egy gyorséttermet kerestem. Csak mentem az árral és bementem egy szimpatikus helyre és ott dolgozik. Hát ennyi a sztori - húzogattam vállamat, magamat sajnálva.
- Nem hiszem el. Van ennél több is - tette hozzá Liam, majd belekortyolt a sörébe. Elmeséltem mindent, az egészet. Szinte az összes mondatunkra emlékeztem, bár nem volt nehéz, mert nem igazán volt hajlandó beszélgetni.
- Szerintem hagyd a francba! Ennyit nem ér a lány! - csatlakozott unottan Zayn, amikor kényelmesen elhelyezkedett a fotelében, majd rendesen fejére húzva baseball sapiját, ismét aludni készült.
- Hol van a hely? Finom a kaja? - figyelt fel Harry is a szerencsétlen történetemre, aki természetesen nem vigasztalni akart, csupán érdekelte egy újabb ételforrás.
- Itt az étlapjuk - vettem elő zsebemből egy gyűrött szórólapot, amit a göndör egyből felmarkolt. - Zayn, nekem ér annyit. Abban, az utolsó pillantásában volt valami. Tudom, hogy hülyén hangzik, de látom rajta, hogy nagy bajban van és szüksége van valakire. Csak nyilván nem rám.
- Szóval úgy érzed, hogy már nincs esélyed? Nem túl korai feladni? Hiszen most ismerted meg, nem?  - ráncolta fel homlokát Liam, akit legalább érdekelt a szenvedésem.
- Ja, viszont ez nem jelent semmit. Amilyen könnyen jött, úgy ment. Nem áltatom magam.
- Niall, ettől még nem dől össze a világ. Alig találkoztatok. Simán van még esélyed nála, csak meg kell próbálnod. Nem kellenek nagy dolgok, csak néhányszor menj be a pubba és látogasd meg, hogy érezze, komolyan gondolod ezt az egészet. Csak annyi a lényeg, hogy ne siesd el, egy ilyen lánynak több idő kell. Pontosan tudom, hogy milyen ez, volt már dolgom ilyen lánnyal is. Perrie tudott a múltamról és nem is érdekelte. Bedobtam a szívtipró formámat, bókolgattam pár sort és már is sikerült elcsábítanom - büszkélkedett Zayn, a nem valami szép sztorival. - Éreztesd vele, hogy benned megbízhat és tényleg számíthat rád. Az már egy másik dolog, hogy ő mit érez - ásította el a végét, majd az MP3ja társaságában, befordult az ablak felé.
Pontosan tudom, hogy tőle csak jó tanácsokat kaphatok, mivel nagyon sok nővel randizgatott már, kimondottan nagy tapasztalata van a szerelmi életben. Már egy jó ideje lekötötte magát a barátnője mellett, de természetesen a trükkjei még mindig teljesen jól beválnak mindenkinél. Ez most nem afféle csajozós megbeszélés volt, inkább csak próbált átsegíteni a szokásos, nyomorult helyzetemen. Ezért is szeretem Zaynt annyira. Az ő tanácsai mindig a hasznomra válnak. Ha burkoltan is, de ez a srác mindent elmondott, amit kellett. Még akkor is, ha azt csak mi értjük.

Az út további része csendben telt, így inkább csak a gondolataimba meredtem. Felvettem a fejhallgatómat és Ed Sheeran I See Fire című számát indítottam, a srác hangja mindig megtud nyugtatni. Kinézve az ablakon figyeltem, ahogy egyre jobban távolodunk a repülőtértől. Az autók egyre kisebbek lettek, az emberek teljesen eltörpültek, majd már csak az utcákat láttam. Különösen szép, amikor felszáll egy repülő és egyre távolabb kerülünk mindentől, amiben élünk. Magamban halkan elbúcsúztam a lánytól, talán csak én gondolom úgy, hogy jelenthetett valamit. Míg nekem fájdalmas ez az egész, ő lehet, hogy nem is emlékszik rám. Miért is emlékezne, számítottam egyáltalán? Valószínűleg én voltam neki az az erőszakos fiú, aki annyira ragaszkodott hozzá és állandóan hívogatta. A lehető legjobb első benyomás. Próbáltam elfelejteni azokat a szép, göndör fürtöket, amik vállán pihentek, s némely szál az arcába hullt. Azokat az elképesztő csokoládébarna szemeket, már az elejétől elvarázsoltak, a rózsaszínes ajkait, amik olyan csábítóak voltak. Csak voltak.

SAMANTHA WOOD


Mint mindig, ahogy az egész héten, ma is életkedv nélkül keltem. Nincs energiám, sem időm, minden percemet az a hülye étterem foglalja le. Emellett alig tudom fizetni a számlákat, vissza kellett fognom a költségeimből. Szórakozni sem mehetek igazán, még egy italt sem tudnék kifizetni. Lassan a takarítást is hanyagolom, hisz amikor estefele haza megyek, elmegy a kedvem a mosogatástól, vagy éppen a wc sikálásától. Anyától nem kérhetek segítséget, meg kell már tanulnom az önállóságot, ami úgy tűnik keservesen megy. Eddig nehezen tudtam megfékezni magamat a vasárlástól, de most, hogy egyedül élek, vagy is a barátnőmmel egy lakásban, minden rosszabb lett. Persze jó, hogy meg tudok állni a lábamon, de néha ez nem valami könnyű. Nincs itt apa sem, akitől pénzt kérhetnék szinte minden héten egy-egy ruhára, most mindent nekem kell megkeresnem. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal ébredtem, a napsütéses szombati reggelen. Hatalmasat nyújtózva, ismét beletemettem arcomat a puha párnába, s kértem magamtól még egy kis időt. Az ébresztő hatkor csörgött, s ezzel szerencsére nem sikerült felébresztenem a szomszéd szobában durmoló lányt. Az egyetemen persze hétvégén nincs tanítás, ezért napközben rengeteget alszik, hogy kipihenje a hét fáradalmait. Ez viszont nekem soha nem fog megadatni. Az érettségizés után, egyből munkába álltam, esélyem sem volt egyetemre, mivel anyuék azt nem voltak hajlandóak fizetni. A két testvérem mellett elég nehéz lett volna még négy évi tandíjat, plusz szállást és tanszereket fizetniük. Nem akartam még egy nagyobb terhet rájuk akasztani, s ekkor még nem volt fontos számomra a diplomaszerzés. Azonban, a mostani életem alatt, egyre többször vágyom erre.

Egy kiflit kaptam fel az asztalról, a többit meghagytam Leah-nek. Sietősen nyitottam ki az ajtót, ezzel kiérve az utcára. Gyorsan szedni kezdtem a lábaimat, szinte már futottam. Fél hétre oda kell érnem, bár ezt lehetetlennek tartom. Úgy gondolom, hogy mivel az éttermet még így is én nyitom, felesleges lenne olyan hamar megérkeznem. Nyolckor kezdődik a műszak, s tegnap este már úgy is kitakarítottam. Beérve a nagy, bérelt helyiségbe ismét visszatért a hiperaktivitásom. Csak a sok munkára gondolva is, már ösztönösen gyorsabb leszek, hogy mielőbb végezhessek és mehessek innen. Jobban örülnék egy másik munkának, ahol esetleg jobban megbecsülnének és nagyobb fizetésem lenne, de nem lehetek telhetetlen. Van akinek még ilyen munkája sincs, nemhogy lakása. Sokat álmodoztam már egy másik állásról és ha tehetném és lenne rá alkalmam biztosan továbblépnék és keresnék másikat. Nem lenne muszáj takarítani vagy éppen pincérkedni. Szívesen dolgoznék boltban vagy egy bárban. Tulajdonképpen akárhol, csak ne kelljen visszajönnöm erre a helyre. Még egy raktárban, koszosan is szívesebben dolgoznék mint itt. Nem érzem magam jól, főleg a korán kelés aggaszt, meg persze a fizetés is amiből épphogy eltudom tartani magam.

Délután kettő körül járhat. Hamarosan vége a hivatalos ebédidőnek, az étteremből roham tempóban szállingóznak ki a vendégek. Némelyikük egy-egy kedves szót mondott nekem a kiszolgálásomra. Őszintén örültem a dicsérés hallatára, de sajnos ez nem véd meg a további fárasztó gürizés alól. Könnyedén élhetnék a szüleimmel, a családi házunkban. Nem lenne semmi gondom, élhetném egy normális 19 éves lány életét és nem kéne mindennap ilyen keményen melóznom. Ha nem követtem volna el azt, amit tettem. A szívemre hallgattam, nem az eszemre. A gimis éveimben egyszer csak minden megváltozott körülöttem. Nem figyeltem anyu és apu szavaira, a bátyám tanácsára. Pedig milyen sokszor figyelmeztettek, hogy nem helyes amit teszek. Bár ennek az egésznek meglett a legnagyobb áldozata, akiért jelenleg most mindent megadnék, hogy mellettem lehessen. Ugyan ő valószínűleg messze van tőlem és nem is fog emlékezni rám. Miért csesztem el mindent?

A gimnázium folyosóján a szokásos nyüzsgés fogadott. Gyorsan szedtem a lábaimat, különben könnyen elsodorhatott volna a tömeg. A szekrényem felé igyekeztem és már csak egy perc maradt a kezdésig. Kinyitottam az ajtómat és belepakoltam a felesleges tankönyveimet. Egy nagy sóhajt megeresztve meredtem a fényképre, ami mindig ott lapult. Megsimítottam a keretet és halványan elmosolyodtam. Végül ajkamba haraptam és lehullott az első meleg,s ós könnycsepp szemeimből. Ismét a fotóra pillantottam, de rögtön el is emeltem tekintetemet, a sírás határán voltam. Éreztem, ahogy lassan egy újabb csepp gördül végig arcomon, le ajkaimon és továbbszánt az államon. Ujjammal letöröltem őket és a kis tükrömhöz fordultam. Rendeztem vonásaimat és mintha mi sem történt volna, úgy hajtottam be a kis tároló ajtaját. Egyszer még végig húztam a vaslapon tenyeremet. Olyan erősen rányomtam ujjaimat,hogy kezdtek elfehéredni. Csak arra a csodás, egyben szörnyű emlékre tudtam gondolni és a gondolataim két ember körül forogtak. A napi lelki marcangolásomat, barátnőm angyali hangja zavarta meg, amint felém közeledett és átölelt. Valamit belemotyogott a fülembe, de nem tudtam rá kellőképpen koncentrálni, ezért csupán egy aprót bólintottam, fogalmam sem volt, hogy mire illett volna válaszolnom. Karon ragadott és az egyik terem felé kezdett húzni, ahol az irodalom kezdődött. A tanárúr már bent volt és szokás szerint a székében ült és csak komoran intett, hogy foglaljunk helyet. Rögtön rátért az anyagra, úgy tűnt, hogy csak mi tartottuk fel ebben. Egy zsebkendőt éreztem meg a karomnál, majd barátnőm arca jelent meg hozzá, amint felnéztem. Meglengette a kis papírt, aztán biccentett, hogy fogadjam el. Letöröltem arcomról a következő kósza cseppett, észre se vettem, hogy eddig is ott volt. Próbáltam újra mosolyt erőltetni ajkaimra és amint sikerült, szaggatottan kifújtam a levegőt és kezdtem megnyugodni. Minden figyelmemet a költészet és az elemzés témájára irányítottam,de egyszerűen nem ment. Sokkal fontosabb dolog járt a fejemben. Arra fele kezdtem nézelődni, amerre őt találom. Néhány perc után felfigyelt rám és amikor a tekintetét az enyémbe fúrta, elmosolyodott. Nem tudtam ezt viszonozni,t ényleg nem ment. Látta, hogy valami nem stimmel nálam, majd összeszorította ajkait, keze a pad alatt ökölbe szorult. Tudtam, hogy mennyire rosszul érezhette magát, hogy így lát, akárhányszor tehette, ezt hangoztatta. Másik keze megremegett és idegesen hajába túrt. Elkaptam a tekintetemet és a kivetítőre meredtem, pedig fájt mindarra gondolni, amire ő is.

4 megjegyzés:

  1. Szia nagyon jó a blogod! :))
    itt egy kis meglepi az enyémen:
    http://harryhopefanfiction.blogspot.hu/2016/01/elso-dijam.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon köszönöm, aranyos vagy! Hamarosan ki is teszem. :) x

      Törlés