2016. augusztus 7., vasárnap

20. Nem akarlak elveszíteni - ÉVADZÁRÓ

Drága Olvasóim!
Őszintén sajnálom, hogy az elmúlt hetekben ennyire elhanyagoltam a blogot. Nem akartam, hogy ilyesmi megtörténjen, de sajnos túl sok minden történt ezen a nyáron és nem igen maradt időm írni, ami nekem sem volt könnyű. Viszont ami a legjobban fáj, hogy nem tudtam hamarabb jelezni nektek, hogy eltűnök egy időre. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy ennyire elfoglalt leszek, de hát sajnos így alakult. Ígéreteket nem teszek, ennek ellenére abban biztos vagyok, hogy mostantól ugyanúgy írni fogom a blogot, ahogy előtte. Nem tudom megmondani, hogy mennyire gyakran jönnek majd a fejezetek, valószínűleg hetente vagy kéthetente teszem őket közzé. A történettel kapcsolatban pedig nagyon sokat gondolkodtam. Mint látjátok ez a 20. fejezet az évadzáró, ami annyit jelent, hogy még mindenképp lesz folytatása, csak az nem biztos, hogy mégis mennyi. Szeretném a véleményeteket kérni, tehát aki teheti, írja meg nekem, hogy szeretne-e még egy évadot vagy sem. Ez főképp rajtatok múlik. Remélem, hogy annyira még senki sem felejtette el, hogy éppen mi zajlik a szereplőink között, de ha valakinek egy kicsit halványult volna a sztori, ajánlom, az újraolvasását. :) Most pedig hatalmas köszönetet szeretnék mondani az összes követőmnek, kommentelőmnek és mindenkinek, aki ismeri már a történetemet! Jó olvasást! :) x


 Január 26.
 
NIALL HORAN
 
Már tizenkét nap telt el az utolsó beszélgetésünk óta. Amikor is hazavittem és szótlanul kiszállt a kocsimból. Ezek után a mélybe zuhantam és mindenért magamat hibáztattam. Mindent elcsesztem vele, amit lehetett. Mi a szarért vagyok híres? Most, a Japánban való koncertezésünk és stúdiózások alatt is folyton csak ő járt a gondolataim körül. Nem érdekelt, hogy éppen interjút adunk vagy énekelnem kell, állandóan rá gondoltam. Tudtam, hogy ezzel mindent elrontottam, ami eddig kialakult közöttünk és talán már semmi sem mehet tovább úgy, mint ahogy elkezdődött. Fáj beismerni, de lehet, hogy ezzel azt a kicsi esélyemet is elszúrtam. Minden olyan szépen haladt a maga módján, erre közbevág a turné, a rajongók és a pénz. Távolabb kerültem tőle, ami csak még nehezebbé tette a dolgot. Próbálom másképp látni ezeket a nehézségeket, mintha ebből is kisülhetne valami jó, de csak áltatom magam. Már elszúrtam, amit nem kellett volna. Ő most jobban egyedül lehet, mint valaha. Mindenki elutazott, akit ismert Londonban. Lou és Lux is velünk jöttek, egyedül a főnöke van, akit ismer. Három hét pedig nem kevés ahhoz, hogy elfelejtse az érzéseimet amiket iránta táplálok már egy jó ideje. Nem akarom őt ilyen gyorsan és egyszerűen elveszíteni. Ha kell, harcolni fogok érte, de mindenképpen magam mellett akarom tudni. Minden egyes nap azzal nyugtatom magam, hogy ha hazaérek örülni fog nekem és meg fogjuk oldani a problémáinkat.
 
Ehhez képest azóta rengetegszer hívtam és már tényleg nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt nem tudta feltölteni a telefonját vagy valami, tehát nem kíváncsi rám és a magyarázatomra. De miért is kellene erre magyarázat? Énekes vagyok egy bandában, eddig is voltak turnéink, amiken részt vettünk, nem szakíthatom meg ezeket azért, hogy vele lehessek, bármennyire is szeretném. Nekem ez a munkám, a kötelezettségem és nem szeghetem meg. A banda jóval előbb volt nekem mint ő és manapság azt diktálják belém, hogy most a karrierem a legfontosabb. Mondjak valamit? Ez egy nagy hazugság, én nem hiszem el. Akkor Zayn miért szervezheti az esküvőjét? Liam, Louis és Harry szintén miért annyira boldogok? Ők ugyanúgy tartoznak valakihez és nem fognak szakítani velük az állásuk miatt. Ráadásul mind a négy lány sokkal könnyebben fogadta a hírt mint Sammy. Ebből látszik, hogy ő mennyiben különbözik a többiektől. Az is közrejátszhatott, hogy nagyon gyorsan jött ez  a turné és nem hagytam neki időt, hogy felkészülhessen erre az egészre.
 
Az sem könnyítette meg a dolgomat és a bánatomat, hogy Eleanor és Abigail folyton velünk voltak és a fiúkkal enyelegtek. Minden egyes alkalommal, amikor együtt láttam őket, keserű érzés kerített hatalmába és még jobban hiányzott ő. Az összes mosoly vagy csók, amit előttünk adtak egymásnak fájt, mert én nem tehettem meg ugyanezt. Persze, Liam és Zayn helyzete sem volt olyan egyszerű, de nekik a kapcsolataik sziklaszilárdan álltak és biztosak voltak benne, hogy a barátnőik várnak rájuk. Hogy majd édes csókokkal köszöntik őket, amint hazaértek. Hogy út közben is aranyos üzeneteket válthatnak, vagy éjjel, az időeltolódás miatt, beszélgethetnek egy kicsit. Nekik ez is ott volt, én pedig befordultam és csak akkor szólaltam meg, ha valami fontosat kellett mondanom, vagy ha kérdeztek. A koncerteken csak a pozitívumot hoztam ki magamból és mosolyogtam a világra, mintha minden rendben lenne. Kedvesen válaszolgattam a rajongóknak és öleltem meg őket. Egy egészen más Niall Horant láthattak ők, amit legbelül szörnyen sajnáltam. Az is fájt, hogy ők soha nem ismerhetik meg az igazi énemet. Ahol nem csak boldogság létezik.
 
A napok számomra csigalassúsággal teltek, míg a srácok élvezték minden egyes napját. El hülyéskedtek a buszon és a szállodákban is. Eljártak bulizni, mindenféle menő helyre, vagy egy esti sétára. Videójátékoztak vagy közösen filmeztek a szabadidejükben. Ja és, hogy mit csináltam én? Kétségbeesetten telefonálgattam és a mobilommal a kezemben járkáltam mindenhova, hátha egyszer a büdös életben felemeli a mobilját és beleszól. Ő miatta voltam elkeseredett és szomorú, bárcsak egyszer láthattam volna vagy hallhatnám a hangját. Ölelhetném vagy érezhetném a csókját. Alig várom, hogy végre hazaérhessek és felkereshessem. Minden vágyam újra látni őt és a közelemben tudni. Érezni, hogy biztonságban van és gondoskodni róla. Várom azt, hogy elmondja nekem, ami nyomasztja, vagy csak hozzám bújjon és a mellkasomon szuszogjon, miközben édesen alszik.
 
Ma éppen Osakában lépünk fel és a próbára igyekszünk. Szokás szerint beszálltunk a buszba, ami elszáguldott velünk a stadionhoz. Újból megcsodáltuk ezt is, Liam készített róla egy képet, ami már az Instagramon landolt. A hangszereléssel bajlódtunk egy darabig, míg minden elő nem volt készítve. Leültünk a lelátó székeire és leheltünk egy kis életet a mikrofonokba. Megszólalt egy ismert dallam, majd Zayn kezdte a szólójával. Kellemes és lágy hangján kísérte végig a gitár húrjainak pendülését és a dobok rezgését. Ekkor jött az egész csapat és kórusban énekeltünk. Hazudnék, hogy ha azt mondanám, hogy nem imádom ezeket a perceket. Olyanok vagyunk öten mint a testvérek és nem szeretnénk ezt a köteléket soha sem elszakítani. Az aréna zengett, mi pedig csak mosolyogtunk. Egymást figyelve mondtuk a sorokat és ha valakinek a szólója következett, csöndben élveztük hangját. Ez az a szeretetteljes légkör, amit soha nem cserélnék el és nem szűntetnék meg semmiért. Ők már az életem részeivé váltak és nem hagyom, hogy kilépjenek a szívemből.

Este már mindenki nagyban készülődött a koncertre, a levegő is más volt mint a megszokott. A srácok velem együtt izgatottak voltak, még akkor is ha már lenyomtunk jó pár koncertet, ez az érzés nem múlt el. Harry nem találta azt az ingjét, amit most szeretne felvenni, ezért a stylisttal őrült módon keresgéltek és jártak fel-s alá. Zayn Louval veszekszik, amiért nem hajlandó, hogy rövidebb hajat vágjanak neki. Liam aránylag nyugodt és a kanapén ülve telefonozik. Louis megint eltűnt, valahol Eleanorral lehetnek. Én pedig idegesen dobolok a lábammal az öltözőben és egyszerűen felrobbanok. Mára már teljesen kész vagyok idegileg, mert egyszerűen nem tudom őt elérni. Már mindenféle esetet próbáltam feltételezni, miszerint nem látta az üzeneteimet, vagy ki van kapcsolva. Annyi különböző módon kértem tőle az elmúlt időkben bocsánatot, hogy lassan tényleg feladom.
 
"Annyira sajnálom. Előbb kellett volna róla szólnom. x"
"Tényleg nem tudom, hogy mit mondjak. Nem így kellett volna megtudnod."
"Egy barom vagyok, amiért nem mondtam el neked, amikor kellett volna."
"Bocsánatot kérek, amiért ilyen hülye voltam. Kérlek hívj vissza! N. xx"
"Csak írj valamit, hogy tudjam minden rendben van veled! x"
"Szükségem van rád, kérlek ne csináld ezt."
"Bocsánat, hogy ekkora egy köcsög vagyok, mindent amit tettem, nem kellett volna."
"Annyira hiányzol, kérlek jelezz valahogyan! x"
"A fenébe is, kérlek válaszolj."
"Nem tudom, hogy mit csinálhatnék, amivel ezt jóvá tehetem."
"Basszus Sammy,kérlek."
"Nem akarlak elveszíteni. N. x"

Úgy tűnik, hogy minden egyes smsem, vagy hívásom teljesen felesleges volt, mert még mindig nem keresett. Ennyi idő alatt olyan mélyre zuhantam, lassan kezdem feladni. De érte bármit megtennék. Csak látni akarom. A mosolyát, csokoládébarna szemeit, puha ajkait akarom érezni ajkaimon. Ölelése közben beakarom szívni nyugtató illatát és megszeretném simítani aranyos arcát és éreztetni akarom vele, hogy mindig vele leszek. Bár most sem vagyok. A kurva életbe.
 
Fogalmam sincs, hogy mennyi időre van szüksége, hogy tisztábban lássa a dolgokat és esetleg felhívjon. Mindenesetre én nem bírnám ki, ha a turné alatt egyszer sem keresne. Lehet, hogy előbb hazamennék miatta. Felemészt a kíváncsiság és az aggódás. Lehet, hogy valami baja esett? Ebbe bele sem merek gondolni, az olyan szörnyű lenne. Nem. Biztosan minden rendben van vele, csak éppen nem bírja elviselni a képemet. Megértem.
 
A koncert elkezdődött és kirobogtunk a színpadra. A rajongóink őrült sikoltozásba kezdtek és ekkor leolvashattuk a világító transzparenseket. Kedves és némelyik perverz felirat volt, mindegyiknek ugyanannyira örültünk. Jó érzés volt újra kiállni oda és szívem-lelkem beleadni a produkcióba. Talán a fellépések voltak az egyetlenek, amik arra a pár órára elfelejtették velem a problémáimat. Addig nem létezett más csak a directionerek és a banda. Semmi más. Nem voltam szerelmes, ami jóval megkönnyítette a dolgomat. Nem éreztem valami különlegeset egy lány iránt és nem éreztem fizikai fájdalmat a hiánya miatt. Ha most nem lenne a turné, lehet, hogy minden másképp alakult volna. Talán szebb lenne az életem.

 
SAMANTHA WOOD
 


Ezek a napok elég nehezen teltek, de erősnek kell maradnom, vagyis inkább csak tűnnőm. A belsőm már rég visszahívta volna őt és megbocsátott volna. Az agyam még nem képes. Tudom, hogy neki milyen sokat jelent a karrierje és én nem érek annyit, hogy miattam adja fel az álmát. Nem ismerjük még olyan régóta egymást, hogy meghozhatná ezt az áldozatot. A kapcsolat ami köztünk van még nem olyan erős, hogy mindezt megtegye. Persze nem is kényszeríthetném rá, akkor mégis milyen ember lennék. Fáj kimondani, de hiányzik.
 
Valahogy már megszoktam, hogy mindig belepofátlankodik az életembe a szöszi fejével és felforgat mindent. Mindennapos volt, hogy felhív, hogy megkeres és megkérdezze, hogy vagyok. Jól esett amikor megölelt, vagy amikor csókot lehelt ajkaimra. Rég éreztem így, ilyen remekül magam. Viszont ennek hamar vége is lett, mert azt hiszem, hogy ezt nem folytathatjuk tovább, ha egyáltalán volt valami köztünk. Úgy érzem, az lesz a legjobb ha elfelejtem őt és kizárom az életemből. Csak így tudok továbblépni, úgy nem ha mindig rá gondolok. De nem tudok nem rá gondolni, hiszen mindenről ő jut az eszembe. Sokszor segített már, amikor szükségem volt rá és ezért nehéz lenne elengedni. Remélem, hogy neki sem olyan egyszerű ez az egész és valamennyire is, de ragaszkodik hozzám.

Persze, előbb-utóbb vissza kellene neki írnom, de ez az egész annyira gyorsan történt, hogy még időm sem volt feldolgozni. Nem mondta el nekem korábban, pedig ő ezt már előre tudta. Nem figyelmeztetett előbb és ez szörnyen bántott. Akkor még nem gondolt arra, hogy mennyire meg tud vele bántani, pedig ez igenis fáj. Akkor lett volna időm felkészülni erre az egészre. Így, hogy elváltunk egymástól egy kis időre, legalább lesz szabad percem átgondolni a köztünk lévő dolgokat, mert még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mit is akarok igazán. Szeretem őt? Természetes, hogy szeretem. Kit is szeretnék, ha nem pont őt? A legédesebb és legodaadóbb fiú, akivel valaha találkoztam. Akkor mégis mi a fene hiányzik? Az átlagosság. Az, hogy nem tud minden pillanatban engem ölelni, mert ő híres. Kötelezettségei vannak a karrierje iránt. Nem csinálhatja meg, hogy egyik napról a másikra szabadnapot kér, hiszen minden egyes nap fellépései vagy interjúi vannak. Egy pillanatra sem tud elszakadni a munkájától, neki most az a legfontosabb, nem pedig én. Akármennyire is azt állítja, hogy én vagyok számára az első, nem hihetek neki. Tudom, hogy mennyi munkája van ebben az egészben és el is kell fogadnom, hogy sosem én leszek az első.

A One Direction sokkal többet tud neki adni, mint én és ezt be is látom. Csak azt nem tudom, hogy én ezt meddig tudom elviselni. Meddig vagyok egyáltalán képes arra, hogy várjam a turnék alatt, bujkáljak a sajtó elől és műmosollyal vigyorogjak egy rajongói képen? Meddig fogom elviselni azt a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor nincs velem mondjuk egy hónapig? Valószínű, hogy még gyerekünk se lehetne, mert nem érne rá, hogy vele törődjön. Meddig viselhetem el a hírességét? Biztosan jó dolog, hogy  jóval többet keres egy átlag embernél és szerte a világban mindenhol ismerik, én a szakmájának viszont mindig csak a hátrányait látom. Már csak az a kérdés, hogy meddig vagyok hajlandó az ő világában élni. Vajon mikor lesz elegem és mikor fogok szakítani vele? Merthogy jelen pillanatban nagyon is közel állok hozzá.

12 megjegyzés:

  1. Nagyon tettszett várom a következőt és remélem jól folytatódik!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! :) x

      Törlés
    2. Nagyon tetszett, de esküszöm a végére azt vártam, hogy Samantha ír egy sms-t és lezárul a felyezet. Örömmel várom a folytatást, de addig is puszi :* !

      Törlés
    3. Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, sietek a következő fejezettel! :) x

      Törlés
  2. Nagyon tetszett szeretném ha még folytatnád.

    VálaszTörlés
  3. Nagyon tetszett jó lenne ha folytatnád kíváncsi vagyok mit fog tenni! :)

    VálaszTörlés
  4. Nagyooon tetsziik <3 Folytatást:)

    VálaszTörlés
  5. Bocsi ha többször rakja ki amit írtam de nagyon sokat kinlódtam hogy írjak neked! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi baj, szerencsére tudom őket moderálni! :) x

      Törlés