2017. február 18., szombat

II. 12. Hozok kávét


SAMANTHA WOOD 
 
Az éjjel nem igazán tudtam aludni, végig csak a bátyámra gondoltam. Ha egy percre is becsuktam a szemem, rémképek jelentek meg, amik nyugtalanítottak. Minden rossz felmerült bennem, hogy ki vagy mi okozhatta a balesetét, de nem jutottam előbbre. Apa nem volt hajlandó elárulni, hogy mi történt vele, ha megkérdezem újból, nem fogja elmondani. Reggel fél öt körül már nem bírtam türtőztetni magamat, akármennyire is fáradt voltam az utazástól és a szemhéjaim is ólomsúlyúnak bizonyultak. Kikászálódtam az ágyból, majd egy nagyot nyújtózva lesétáltam a nappaliba. Nem ért meglepetésként, hogy ilyen korán még senki sincs ébren. Felhúztam a konyhai redőnyöket és egy picit szellőztettem is, majd elindítottam a kávéfőzőt. Egy bögrényi meleg folyadékkal telepedtem le a kanapéra, étvágyam nem volt. Nagyokat kortyoltam az italból és csak meredtem magam elé. Tudtam, hogy minél előbb kell elindulnom és tegnap meg is beszéltem apával, hogy amint felkelt az lesz az első dolga, hogy bevisz Taylorhoz. Látni akarom őt, beszélni akarok vele. Nem elég, hogy valaki megnyugtat arról, hogy nincs komoly baja. Tőle akarom hallani. A hangját akarom hallani.

Kiszemeltem anyu egyik női magazinját, amit magamhoz vettem és gyors lapozásba kezdtem. Nem kötött le a tartalma, inkább ledobtam az asztalra, csak felidegesített. Bekapcsoltam a tévét, amit egyből le is halkítottam, nem akartam felébreszteni a családomat. Az erős fények zavarták szemeimet, de lusta voltam lámpát kapcsolni, vagy világosságot tenni a szobában. Megálltam egy sorozatnál, amit még életemben nem láttam és próbáltam bekapcsolódni a történetbe. Hamar elfáradtam benne, hiszen pár perc után már nem is tudtam pislogni. Ezt sem erőltettem, így végigfeküdtem a kanapén és a mennyezetet kémleltem. Felnevettem, amikor megpillantottam azt a kék foltot a fehér plafonon, aminek csak mi tudtuk a történetét. Technika órán Tay osztálya zselégyertyát készített, aki ezt büszkén haza is hozta megmutatni. Mindannyian megdicsértük és örültünk a munkájának, egészen addig, ameddig meg nem érkezett Jason az edzéséről. A fiúk birkózni kezdtek, mert Taylor nem akarta odaadni az öccsének. Végül a nagy csatában anya győzött, ugyanis neki kellett lekaparnia a nagyját a mennyezetünkről. Láttam azt a sok szúnyognyomot, ami a szép nyarakra emlékeztetett, amikor beszabadultak a gonosz bogarak a házunkba és agyoncsipkedtek minket.

Valószínűleg a legkisebb lakó is meghallotta a mocorgásomat és rögtön felfigyeltem lábaira, amint a lépcsőhöz ért. Halkan osonva szedte a fokokat, majd lehuppant mellém. Hasonló állapotban volt mint én. Szemei karikásak voltak, arca meggyötört, haja össze-vissza állt, ugyanúgy pizsamában jelent meg. Hatalmas, csokoládébarna szemeit rám emelte és nagy szempillái alól engem fürkészett. Kezeit tördelte, nem tudta, hogy ilyen helyzetben mit is mondjon. Helyette inkább szorosan fonta körém karjait, nem akart elengedni. Leheletét éreztem a nyakamon, szívdobogása egyre csak lassult.
- Sajnálom, hogy soha nem üdvözöltelek, amikor itt voltál - mormolta fülembe, mire halványan elmosolyodtam. Rekedtes hangja mindig megnevetetett, különösen a kedves hanglejtése miatt. Egészen különböztek Taylorral.
- Semmi baj, Jason. A lényeg, hogy most lejöttél - húztam közelebb magamhoz, bár már tizenhat évesen nagyobb erővel rendelkezik mint én. Kezével a hajamat simogatta, próbált megnyugtatni.
- Voltál bent Taynél? - suttogta a hajamba, miközben pontoson tudtuk, hogy nem fognak miattunk felébredni.
- Nem. Vagyis bementem hozzá, de aludt.
- Leah-vel találkoztál már? - kérdezte kedvesen, amikor kissé eltolt magától, hogy a szemeimbe nézhessen. Tekintetében ismét megtaláltam azt a gyerekes, vidám csillogást, amit a Leah név vált ki belőle. Kiskorában teljesen szerelmes volt a barátnőmbe.
- Nem, sajnos még nem volt rá időm. Ma szeretnék beugrani a lakásba.
- Elkísérjelek? - Persze minden kívülállónak ez egy tiszta aranyos mondat lenne, amiben a lányt a testvére mindenhova követi csak, hogy megvédje őt. Nem, itt csakis Leahről volt szó.
- Azt hiszem, egyedül is el tudok jutni oda. Amúgy meg kis hősszerelmes, barátnőd van, nemde?
 - kérdésemre halkan felkuncongott, majd ismét magához vont. Nem vártam válaszára, tudtam, hogy már régóta nem úgy érez Leah iránt. Az a bizonyos Destiny nyerte el a szívét és ezen már nem tudunk változtatni. Egy darabig csak hallgattam légzését, ami mindig megmosolyogtatott. Sokkal gyakrabban vesz levegőt az asztmája miatt és nagyon aranyos amikor oxigén után kapkod. Szorosabban öleltem, mikor eszembe jutott némely régi pillanatunk, amikor még a játszótéren ettük a fagyinkat és csúszdáztunk. Tüsi barna hajával és már akkor is nagy, csokoládébarna szemeivel minden kislányt elbűvölt maga körül és könnyen csapta a szelet mindegyiknek. Mini bőrdzsekijében és szintén apró pilótaszemüvegében mindenkit magába bolondított. Ehhez képest egy igazi ördög volt otthon. Annyi gondot okozott az egész családnak, hogy négyen alig bírtunk el vele. Anya túl gyenge volt hozzá és csak babusgatta, míg aput ez nem érdekelte és azt hajtogatta, hogy majd kinövi. Taylorral állandóan verekedtek, én pedig inkább megbújtam a szobámban és csendben olvastam.  Visszaemlékeztem arra is, amikor megszületett. Pontosabban csak annyira, hogy egy hosszú folyosón álltunk a kórházban és én egy üvegfalon keresztül figyeltem kisöcsémet, aki nemrég született. Apa felemelt, hogy láthassam őt és egyből elvigyorodtam, amikor megpillantottam a bebugyolált kisbabát. Ez a kisbaba most tizenhat éves és engem ölel. Egy nagyot sóhajtottam, amikor végre megtörte a csendet.
- Vissza fogsz menni, ugye? - kérdezte, de a mondat végére hangja elcsuklott. Pontosan tudtam, hogy mire gondol, de ez nem olyan egyszerű. Londonban megtaláltam azt az állást, amivel jól kereshetek és nem is hajtom agyon magam. Van életem és nem robotolok egész nap minimálbérért és ezt csakis Harrynek köszönhetem. Nem lehetek neki elég hálás ezért. Talán egy-két év múlva hazamegyek, mert akkor már lesz miből megélnem a következő munkámig. Viszont Niall a legfontosabb ok, amiért ott maradok még egy darabig. Még mindig nem tudom meghatározni, hogy milyen érzéseket táplálok iránta, egyszerűen csak az egész olyan különleges. A kapcsolatunk nagyon friss, de annál szebb és remélem, hogy sokáig velem lesz. Lehetséges, hogy már az elejétől fogva szimpatikus volt nekem és még magamnak sem mertem bevallani. Jason kérdésére nem feleltem, csupán bólintottam, így még szorosabban ölelt. Úgy tűnt, hogy magához láncolt és már nem fog enyhíteni a csomón, ami köztünk van. 

- Hét óra van. Gondolom minél előbb indulni szeretnél - mondta vonakodva, majd eltolt magától és tekintetét az enyémbe fúrta. Egy halvány mosolyt eresztett ajkaira, majd egy pillanatra lecsukta szemeit, míg ki nem kerültem őt, majd elhagytam a házat. Apa a kocsiban várt és amint becsaptam magam után az ajtót, el is indultunk. Ismét rendkívül hosszúnak tűnt az út a kórházig, ráadásul még az idegességem is közrejátszott abban, hogy lassabbnak bizonyult a karórám mozgása. Semelyikünk nem bírt megszólalni. Apu nyilván a reakcióm miatt volt ennyire kiváncsi, egyben frusztrált, én pedig magam sem tudtam, hogy mit fogok csinálni amikor megpillantom őt újra. Rövidesen azon törtem a fejem, hogy mégis mit mondhatnék Taynek, de semmi nem jutott eszembe. Esetleg megkérdezem, hogy mi történt vele, ha egyáltalán őszintén válaszol rá. Ujjaimmal nyugtalanul doboltam az ülésem oldalán, szülőm legnagyobb örömére. Pittyegett a telefonom, amit rögtön felkaptam és amint megpillantottam a kijelzőn lévő nevet, elmosolyodtam és felvettem.
- Szia!
- Jó reggelt, Sammy. Hol vagy most? - hangja vidám, mégis aggódó, valószínűleg azért volt ilyen a hanglejtése, mert nem akarta, hogy rosszul érezzem magam.
- Megyek Taylorhoz, apa megígérte, hogy eldob. Pár perc és ott vagyunk - néztem az említettre, aki egy aprót bólintott, szemében eközben valamiféle érdeklődés csillogott hívóm iránt.
- Rendben. Minden oké vele?
- Nem tudom, még nem mondtak róla valami sokat. Mindenki azt szeretné, ha tőle hallanám először.
- Jól teszik.
- Szerintem nem. Szóval te is egyetértesz velük? Áruló.
- Pontosan tudom, hogy miért akarják, hogy személyesen halld a bátyádtól - reggeli, kisfiús hangja titokzatosan csengett, legszívesebben az arcát is látnám beszéde közben.
- Elmondták neked?
- Így is nevezhetjük.
- Kitől.. - kezdtem, de közbevágott.
- Anyukáddal beszéltem.
- Mi? De hogyan? Még én sem találkoztam vele.
- Felhívtam, miután te egész végig nem voltál elérhető.
- Honnan tudod a számát?
- Lehet, hogy maradi, de szerintem te is ismered a telefonkönyv fogalmát - kuncogott fel, mire megforgattam szemeimet, bár ő ezt most nem kísérte figyelemmel.
- Nálatok is minden rendben?
- Ezt így nem mondanám.
- Történt valami?
- A jegyeseink egész idő alatt veszekednek és az agyunkra mennek azóta, amióta eljöttél. Komolyan nincs náluk rosszabb. Tisztára összeillenek.
- Huh. Hát akkor sajnálom.
- Most le kell tennem. Szeretlek.
- Én is téged - suttogtam a mobilomba, bár már feleslegesen, rég kinyomta a vonalat.

Apa nem szólt semmit, még akkor sem, amikor elraktam a telefont. Tényleg ott voltunk néhány perc elteltével az épület előtt, aminek most is ugyanolyan zord külseje volt. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, amikor már az ajtaja közelébe kerültem. Óvatosan lenyomtam a kilincset és körbekémleltem a szobában. Kezemben egy gyorséttermi zacskót szorongattam, tudom, hogy imád minden egészségtelen dolgot. Az ágyához értem, ahol két kíváncsi tekintet szegeződött rám. Az egyik tulajdonosa anya volt, amit végképp nem értettem, hiszen nem láttam, amikor elment. A másik mégis jobban érdekelt, már nem is tudom, mikor láttam azokat a gyönyörű zöld szemeket és gazdájukat. Sötétbarna haja kócosan keretezte arcát, szemei erősen csillogtak, ajkai felfelé görbültek. Már nem volt teleaggasztva csövekkel, mint tegnap. Kórházi ruhában volt, pontosabban arra húzott rá egy fekete, bandás felsőt, fehér zoknijai kilógtak a paplan alól. Anya kedvesen mosolygott és rögtön karjai közé húzott, amint odamentem. Aztán visszaült székére és hagyta, hogy üdvözöljem a bátyámat. Egy rozoga széket húztam az ágya mellé, amire leültem és csak onnan figyeltem őt. Állítom, arca minden apróbb szegletén végigsiklottam és a kisebb horzsolásokhoz képest semmi mással nem találkoztam. Alsó ajkánál volt egyedül egy vágás, amiben megszáradt vér ülepedett, de miközben rám vigyorgott ez kicsit sem volt feltűnő. Közelebb hajoltam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam arcára, amit egyből viszonzott és esetlenül próbált magához vonni, viszont ezt elgyengült szervezete és karjai nem engedték.
- Szia - szólalt meg végül egy biccentés kíséretében.
- Szia - mosolyodtam el, majd beharaptam alsó ajkamat, amit egy halk nevetéssel díjazott. Tudja, hogy milyen kínosan érzem magam, amikor nem tudok mit mondani.
- Ne aggódj miattam - kérte, majd jobb kézfejét az enyémre csúsztatta és hüvelykujjával simogatni kezdte bőrömet.
- Ha ezt mondod, ténylegesen adsz rá okot.
- Nem kell. Kérlek, ne borulj ki miattam. Baromság volt ez az egész, nem akartam. Csak kurvára felhúztak - szemei kétségbeesetten fürkésztek.
- Mi történt? - sóhajtottam fel, majd vártam válaszát.
- Semmi, amiről tudnod kellene - tekintetét mélyen az enyémbe fúrtam, de nem bírtam állni pillantásait.
- Hozok kávét - kiengedtem magam szorításából, majd egy nagyobb lendülettel felálltam és anya mellett elhaladva, kimentem a folyosóra. Ingerültem kutakodtam a táskámban némi apró után, majd bedobtam őket a gépbe. Össze-vissza járkáltam, míg nem csipogott egyet a szerkezet és kivettem a gőzölgő poharat. Lassan lépegettem a szobája felé, majd inkább egy másik irányba kanyarodtam. Bántott, hogy nem volt hajlandó elmondani mi lett vele. Úgy éreztem, hogy az egész helyzet miatt én vagyok a hibás és minden az én lelkemen szárad majd. Mardosott a lelkiismeret és abban a percben meg is bántam, amiért Londont és a bandát választottam a családom helyett.

Amíg a választott lattémat kortyolgattam, a labor előtti folyosót pásztáztam tekintetemmel és a falon lévő képekre összpontosítottam. Próbáltam belemerülni a gyermekrajzokba, de csak még jobban elkeserítettek. Felidéztem magamban azokat a jó kis hideg délutánokat, amikor betakarózva, zsírkrétát szorongatva firkáltunk, egyedül Taylor tudott rajzolni igazán. Elidőztem néhány temperás festményen és kézlenyomatokon, kiakartam zárni a külvilágot. Legfőképp azt a tényt, hogy egy kórházban vagyok és a testvéremmel kéne lennem, ugyanis most szüksége van rám. Bár miért lenne, ha eddig sem lehettem mellette? Maradhattam volna a fenekemen és most továbbra is dolgozhatnék minimálbérért az erőszakos főnökömmel. Lassan nézelődtem a képek között, mintha egy kiállításon lennék és az alkotó elbűvölne. Ehhez képest csak el akartam folytani a sírásomat és igyekeztem másra koncentrálni a bátyám helyett. Azok a bizonyos cseppek, amikkel küszködtem, kifelé motoszkáltak, miközben az érzéseim is kezdtek felszínre törni. Talán még ordítottam is volna, sőt, ha otthon lennék biztosan ezt tenném. Lecsúsznék a padlóra és a tenyereimbe temetném arcomat. Megérezném forró könnyeimet, ahogy az arcomon folydogálnak végig, mint ahogyan ebben a pillanatban. A körülírt mozdulatok bekövetkeztek és villámcsapásszerűen estem, egyenesen a hűvős kőre. A fájdalom, ami akár a villám, erősen csapott belém, de ekkor ez volt a legkisebb gondom. Mutatóujjammal nyúlkáltam szemeim között, feleslegesen törölgettem, nem maradt abba sírásom. Fejemet felszegtem, majd a földön fekvő poharat fogtam kezeim közé és erősen szorítottam. Először csak megrepedt a fala, majd darabokra vált. Az aljában lévő maradék cukor kifolyt, s az utolsó műanyagot eldobtam magamtól. Könnyeim ismét megtalálták akaratukat, amikor felpillantottam. Mostanra három szempár szegeződött rám. Az egyikük ijedt és aggódó volt, a következő megbánó sóhajjal nyújtotta kezét, s bocsánatért esedezett, míg a harmadik szótlanul kémlelt. Igéző tekintetét az enyémbe fúrta, szemeiben nem leltem vigaszt, boldog csillogást. Talán miatta szégyelltem magam a legjobban. Eddig is mindenkire bajt hoztam, de jelenleg én vagyok a fő problémájuk. Maga a probléma.
 
 
 
Kedves Olvasóim!
Remélem, hogy ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket és nagyon örülnék, ha olvashatnám a véleményeteket a történettel kapcsolatban! :) x

1 megjegyzés:

  1. Ez is szokásosan jó lett! :) Várom a kövit, mert kíváncsi vagyok mi lett Taylorral. X

    VálaszTörlés