01. Éreztem a vágásokat bőrén

Kedves Olvasóim!

Nagy örömmel hozom a történet első fejezetét, hiszen már is vannak feliratkozók az oldalon és a megtekintések száma is jelentősen megnövekedett. A fejezetek ha minden jól megy, hetente fognak érkezni, szombaton vagy vasárnap. Ha valamikor esetleg csúsznék és nem tudnám közzétenni a következőt, akkor mindenképpen szólni fogok, hogy ne érjen titeket meglepetésként. Ne riadjatok meg, hiszen az eleje rendkívül sablonos, a bevezetést nem igazán lehet csavargatni egy történetben, de ígérem, hogy később váratlan cselekmények is elő fognak fordulni. Nagyon örülnék neki, hogy ha a fejezet elolvasása után, esetleg kifejeznétek a tetszéseteket/nem tetszéseteket egy komment formájában, hogy tudjam milyennek gondoljátok. Jó olvasást! :) x

 

NIALL HORAN

 

A lehető legunalmasabb nap, amit eltudnék képzelni. A Los Angeles-i szálloda nyüzsög az emberektől, én meg lassan megfojtom magam egy párnával. Nem csak, hogy fáradt vagyok az eddigi fellépések és interjúk miatt, de tényleg. Teljesen kimerültem és most csak egy kis pihenésre lenne szükségem. Persze ez soha nem adatik meg egy ilyen nyüzsgő légkörben. A rajongók tombolnak és minket akarnak. Sajnos néha nem tudják megérteni, hogy mi sem vagyunk robotok és általában nekünk is szükségünk van egy kis kikapcsolódásra vagy egy szabad órára. A kilincsen belül is elég zaklató, ha minden harmadik vendég a szobánk előtt toporog, a nevünket kiálltva. Fél órája szóltam a recepciósnak telefonon, hogy valamit kezdjenek már ezzel a helyzettel, mert tőlük aludni, sem pihenni nem lehet. Próbáltam valamiféle csendet összehozni, de reménytelen vagy a fiúk vagy az ajtó mögött állók kiabálnak és zavarnak. Nem tudom, hogy a srácok mikor pihennek, hogy van egyáltalán ennyi energiájuk a mindennapokhoz?

A lakosztály elég tágas ahhoz, hogy Louis kihasználja az alkalmat és a lámpabúrával  focizhasson a tévé előtt. Persze semmi jó film vagy sorozat nem ment, számomra egyedül Alan Carr műsora volt szórakoztató. Nézhettem volna, de Zayn mellém ugrott a kanapéra, kivette a kezemből a távirányítót és őrült nagy videojátékozásba kezdett. A konyhába lépve kellett szembesülnöm az ismét nem mindennapi látvánnyal. Harry magáról nézett felvételeket és minden egyes percben megjegyezte, hogy mennyire jól áll neki az újabb méregdrága ingje. Eközben Liam próbálta összehozni a mai kaját, amit azzal kezdett, hogy a szakácsunkat oktatta ki. Szerinte nem mindegy, hogy lazac vagy ponty. Jelenleg én tűnök a legnormálisabbnak itt a szobában és a folyosón is.

Viszont ez még nem oldja meg a lelki problémáimat. Még most is, mint az éjszaka azon vergődök, hogy mi lesz tovább. Ugyanis én több randira az életben nem megyek. Nem érdekel mit gondolnak mások. Nem érdekel, hogy viszonyulnak ahhoz, ha megmondom nekik a mostani elveimet. Azokat a dolgokat, amiket már rég megfogalmaztam magamban. Miért várakoznék az igazira? Várhatom, úgy se jön. Miért is jönne? Nem kellek neki. Azt se tudja, hogy létezem. Senkinek nem hiányoznék, érzelmileg. Kinek kell egy olyan srác, mint én? Híres vagyok, igen. Ezt mindenki eltudná érni. Nem sportolok, különösebben edzést sem szoktam végezni, sokat eszem, gyakran unatkozom, nem tudok táncolni és csak egy gitárom van. Gyökér vagyok. Ennyi. Legnagyobb szerelmi bánatom közepén, ami közel sem nevezhető annak, mivel nem volt semmiféle szerelmi kapcsolatom, csak úgy érzem, hogy a fájdalmaim elég nagyok ahhoz, hogy így nevezhessem a saját problémámat. Nem volt különös gondom a sima "hülye vagyok a szerelemhez" diagnózissal, csak szebben szerettem volna kifejezni életem nyűglődésének kimagasló okát. Nincsenek ötleteim a további életemmel kapcsolatban, csak élvezni szeretném az életemet és turnézni a többiekkel, csakugyan nincs bajom a velem szánakozókkal.

Kissé zavar viszont a többi srác viselkedése, hiszen mindannyiuknak van barátnője és meg is van a fellengzős dumájuk, miszerint ők olyan kibaszottul szörnyen boldogok. Zayn már az esküvőjének apró részleteit tervezi, amivel nem is lenne bajom, hiszen kimondottan édesek együtt Perrievel és ő nem is szeretné az orromra kötni a boldogságát, mivel nagyon közel állunk egymáshoz és pontosan tudja, hogy milyen rosszul esnem nekem a dolog. Néha úgy érzem, mintha bátyként törődne velem és ezt nem is győzi hangoztatni. Viszont a többi fiú, mindig mondja, hogy úgy kicsattan az örömtől. Haha. Csodálatos. Én meg az álmaimban találkozok csak lányokkal, akiket szeretek és viszont szeretnek. Az életben minden teljesen más. Nem szállingóznak a lányok a szívembe olyan egyszerűen. Vagyis pont ez velem a baj, hogy oly könnyen szerelembe esem, a szívem választottja pedig közel sem gondolja ilyen komolyan mint ahogy én. Csalódás csalódást ér és ismét egyedül leszek. Nem kellenek nekem modellek vagy éppen szépségkirálynők, még celebek sem. Nincs szükségem a rivaldafényre, meghogy minden második újságban rólunk írjanak. Csak igazán szeretni akarok valakit. Nem akarok nagy felhajtást, csakhogy viszont szeressenek és biztonságban érezhessem magam mellett a lányt, hogy megvédhessem és gondoskodhassak róla. Össz-vissz ennyit kérek? Olyan nehéz lenne ezt elintézni, istenem? Tényleg? Reménytelen kis féreg vagyok.

Megpróbáltam a lehető legészrevehetetlenebb módon kisurranni a szállodából. Fogtam egy taxit, majd a városba indultam. Az ember még az unalomtól is megéhezik, ezért utam egyenesen a gyorsétterem egyik újabb gyöngyéhez vezetett. Az ajtó fölött egy 'Pizza and Pub' felirat helyezkedett el, piros betűkkel kivilágítva. Szerencsére nyitva volt, ezért a következő mozdulatommal már nyitottam befele. Csodás pizza és hamburger illat. Két sornyi asztal székekkel, szép kockás terítővel. A végében egy bárpult. A hely nem igazán nyüzsgött, alig volt néhány vendég. Milyen életük lehet az itteni vendégeknek? Átlagos emberként eszegetnek egy jó kis helyen veszély nélkül. Mi lenne ha ők lennének a helyemben? Ha én lehetnék ennyire nyugodt, hogy feltűnésmentesen létezhetnék. Álmodoztam egy darabig, milyen a normális élet. Amikor az ember nem milliomos. Csak most vagyok az. Így is lehet, úgy is.Bár valószínűleg az az élet jobb lenne mint a mostani. Itt vannak a srácok, a rajongók, a megannyi koncert...de mégsem boldogabb. Nincs mellettem a szerelmem. Eddig sem volt és nem is lesz. Ez nem kérdés.

Kipécéztem magamnak a leghátsó asztalt, ami csupán kétszemélyes. Helyet foglaltam az egyik széken, majd vártam a pincért. Ekkor figyeltem fel a pult mögött ácsorgó lányra. A poharakat mosta el és már hullafáradt állapotban huppant le az egyik bárszékre. Hosszú barna fürtjei keretezték arcát, s némelyik tincse a szemébe lógott. Csokoládébarna szemei alatt karikák éktelenkedtek, ami megpecsételte fáradtságát. Ajkai rúzsozottak, amik olyan csábítóan hatnak rám. Elkapta tekintetemet, majd nagyot sóhajtva megindult felém. Farmerzsebéből egy papírköteget húzott elő egy tollal, amire a rendeléseket írja.

- Jó napot! Mit hozhatok? - kérdezte, mosolyt erőltetve szájára. Igazán sajnáltam, de nem tehettem ellene semmit. Kimondottan édes  volt, de ezzel az álmosollyal nem tudtam mit kezdeni. Kissé megakadtam a válaszadásban, talán egy percig is ha álhatott ott szótlanul, míg látta rajtam, hogy gondolkozom. Tulajdonképpen már rég biztos voltam választásomban, csupán a közelemben akartam őt tudni. Nagyon vonzó személyisége volt a kissé negatív kisugárzása ellenére is.

- Egy kólát szeretnék - mondtam, majd mélyen szemeibe néztem, s teljesen letablózott a látvány. Szép íriszei fáradtan néztek le rám és vártak utolsó szavamra. Nem szólaltam meg, így vette az adást.

- Rendben, hamarosan hozom is - fordult egyet tengelye körül, majd már el is suhant az asztalok között. Alig telt el egy perc, és már tálcán érkezett a hűs italom. 

- Köszönöm - bólintottam. - Meghívhatlak egy üdítőre?

- Rengeteg dolgom van és különben sem vagyok kapható bármilyen külsőséges társalgásra. Bocs - húzta fel a szemöldökét, majd a róla épített véleményem nagyrészt megváltozott. Odaadta az étlapot, majd újra távolodott tőlem. Elég goromba stílusán nem is csodálkozom, meghiszem, hogy nélkülem is elég baja akad. Persze kedves természetem nyomán továbbra is csodásnak találtam őt, nem tehettem ellene, hiszen elvarázsolt.
 

- Itt is lenne a kért taco - nyújtotta felém a tányért, amin az ízletes étel fekszik, ínycsiklandozóan tálalva.

- Szeretnék bocsánatot kérni, az előbbi viselkedésemért - mosolyogtam rá, majd egy nagyot haraptam a tacoba.

- Megszoktam. Nincs semmi baj. Csak tudod, nem szeretek lenéző, nagyképű hírességekkel beszélgetni - vont vállat, majd már ment volna dolgára, míg meg nem ragadtam alkarját. Éreztem a vágásokat bőrén, melyeknek sebei csíkszerűen emelkedtek ki karján. Fogalmam sincs, hogy mik voltak azok és hogyan keletkeztek. Érintésemre megborzongott és fájdalmasan felszisszent. Nem akartam számára fájdalmat okozni.

- Kérlek maradj egy kicsit! - kértem, s csak megszerettem volna tudni, miért viselkedik így. Bántott, hogy így ismer engem és ilyennek gondol. Akartam az okot. Válaszul elvitte asztalomról az étlapot, majd átrobogott a pulthoz, s mérgesen becsapta maga után a konyha ajtaját.

SAMANTHA WOOD

Ma is késő estig kellett robotolnom. Egyedül voltam a műszakomban, amin már annyira meg sem lepődök, hisz Jeffry mindig elintézi, hogy megnehezítse a dolgomat. Soha sem éreztem még azt, hogy egy picit is kedvelne vagy tetszene neki a munkám. Állandóan csak kritizálni tud, mert neki semmi sem elég jó amit csinálok. Nem vagyok polip, nincs sok kezem, ezért nem tudok egyszerre több helyen is lenni. Amikor jöttem az interjúra az állás miatt, csak az szerepelt a feladatkörömben, hogy takarítsak a vendégek után. Ez teljesen jól ment, viszont most már pincérnő lettem és ha kell, a konyhában is sokat segítek. A fizetésem semmit sem változott. A kezdetektől fogva minimálbért kapok, ami azért jóval kevesebb, mint amennyire számíthattam. Reklamálni többet már nem akartam, hisz így is elég volt a múltkori bántalmazása. Nem tudok mit tenni a folytonos verés ellen, szükségem van a munkára. Még látszódik egy lilás folt a karomon, de nem olyan nagy, hogy aggódó édesanyám észrevegye. A csuklómon nem tudok magam segíteni. Majd bemegyek az ügyeletre, hisz nem olyan súlyos a baj, csak meghúzódott. Nem igazán tudtam mozgatni, de szerencsére a bal karom sérült, így a felszolgálást nagyrészt akadálymentesen tudom végezni. Ezen kívül még a kezem belső felénél látszódik a legfrisebb jele mindannak, amiért elakarom hagyni ezt az egész helyet. Már csak néhány asztal várt törölgetésre és zárhattam is. Fél kilenc van és még otthon is vár a házimunka. Reggel ismét kelhetek korán, mert rendszerint kettő műszakot kell teljesítenem. A borravaló nem valami fényes, de természetesen ez is sokat javít a megélhetésemen.

Kulcsra zárva a boltot indultam el Los Angeles esti utcáin. A köztéri lámpák halványan világították az elém táruló utat. A járda, s vele együtt az autóút is csillogott, ez jelezte, hogy nemrégiben eshetett az eső. A fák lombjai ijesztően susogtak körülöttem a szél hatásaképp. Az őszi idő nem hatott kedvezően, nagyon hideg lett. Ballonkabátomat szorosabban húztam össze magamon, kezeimet néha-néha egymáshoz dörzsöltem hazautam során. Már csak pár elveszett ember bolyongott a városban. Bevallom, ilyenkor nagyon félek. Nincs mellettem senki, bármikor jöhet egy idegen alak és ellophatja a pénztárcámat. Igaz, hogy abban a szerencsétlen műbőr darabban nagy ritkán fedezhető fel papírpénz, nem vagyok valami tehetős. Eléggé elmerengtem gondolataimban, így arra lettem figyelmes, hogy a lépcsőházban vagyok, s feltartok az első emeletre. Fáradtan szedtem a fokokat, s mikor végre az ajtóm előtt állhattam, a kulcsomat kezdtem előkeresni. Átkutattam táskám minden egyes részét, mikor végre megkerült a kulcscsomóm. Kiválasztottam azt, amelyik szerény lakásomat nyitja, majd behelyeztem a zárba. Pár forgatás és beljebb léptem. Lerúgtam kopott lábbelimet, majd miután kabátomat elhelyeztem a fogason, kimerülten dőltem le kanapémra. Megmelegítettem egy bögrényi tejet, majd bekapcsoltam a tévét és egy romantikus-vígjátéknak szenteltem minden maradék figyelmemet. Lassan álom jött a szememre a kimerültségtől, így nagyjából fél órányi filmezés után felmondtam a szolgálatot és már ott helyben elaludtam. Álmomban minden sokkal de sokkal egyszerűbbnek tűnt, jól éltem, semmi okom nem volt panaszra. Egy teljesen más lány életét élhettem, aki mindent megengedhetett magának és akinek nem kellett elgondolkoznia azon, hogy a rezsi és az albérlet magas és egyre növekvő díja mellett, mikor kell kiköltöznie az utcára. Boldog volt, nem is kicsit. Egyetemre járhatott és mint minden normális ilyen idős lánynak, voltak igazi barátai. Kimozdulhatott a hétvégén és nem kellett akkor is robotolnia a munkahelyén a megélhetése érdekében. Jóval könnyebb életet élhettem,r eményteli álmokkal, egyszerű megélhetéssel. Mindenem megadatott, ami az életben nem. Csak ez tartotta bennem a lelket, hogy egyszer élhetek egy átlagos, szebb életet és nem csak álmodoznom kell az ilyesfélékről. Mellesleg a takarítás eszembe se jutott.

NIALL HORAN

 

Másnap reggel szinte kipattantak a szemeim, cseppet sem voltam álmos. A lepedőt markolászva tornáztam fel magamat ülő helyzetbe, majd nagyokat nyújtózva próbáltam kiverni fejemből a továbbalvás lehetőségét. Ma egy interjút adunk a délelőtt, s Simon elrendelte, hogy precízen nézzük át a már előre megszerkesztett és elküldött kérdéseket, hogy a lehető legfrappánsabb válaszokat adjuk majd. Zaynt nem keltettük fel, hisz tudtuk, hogy nem örült volna a dolognak, emellett pedig tegnap este koncert után ő volt a soros a dalfelvételeken. Az ágya melletti függönyt szobájában emiatt nem húztuk fel, de a lakosztályban szinte mindenhol máshol világosság uralkodott. Elsőként foglaltam el a fürdőt. Egy ébresztős hideg zuhannyal kezdtem a napot, majd felvettem az előkészített ruhákat. Hajamon valamennyi igazítást végeztem, majd megvillantottam Colgate mosolyomat és átadtam másnak a fürdőt. Amikor mindenki felkelt, közösen elindultunk reggelizni az ebédlőbe. Egy külön részleget választottak le miattunk, hogy evés közben se tudjanak zavarni minket. Egy nagy adag rántottát szedtem magamnak a pirítósaim mellé. A kávém mellett, egy pohár narancslevet is töltöttem, hisz eszméletlen finomat készítenek a szállodánkban. Majd végre mindenki megtalálta helyét az asztalunknál, enni kezdtünk. A tojások elfogyasztása után elindultam még egy körért, ezúttal egy kiadós szendvics keltette fel az érdeklődésemet.

Amint végeztünk visszamentünk a folyosóra, majd Simon szobáját keresve nyitottunk be az első ajtón, ami mellettünk volt. Nem jártunk sikerrel, viszont a következő szám már ismerősen csengett, így sikerült megtalálnunk szobáját. Persze már nem is volt ott, helyette az asszisztense fogadott minket. Elmondta, hogy Simon visszautazott Angliába, mert valami nálunk fontosabb dolga akadt. Kedves, az egyszer biztos. Leggyakrabban ilyenek a találkozásaink a kedves "menedzserünkkel", valahogy mindig nálunk fontosabb dolga akad. Persze, megértem, hogy tengernyi más dolga és tennivalója van, de néha fordíthatna ránk pár percet, hogy beszélgethessünk, ugyanis mi vagyunk az ő legnagyobb pénzforrása. Mi vagyunk a legjobbak az ő köreiben, mi hozzuk számára a legtöbb pénzt és mégsem jön el egyszer sem a találkozóra. Nincs okunk panaszra, mindent elintéz amit kérünk, de egyszer egyszer ha alkalmat adna rá, megtehetné, hogy megjelenjen a megbeszélésünkön. Ehelyett sietve hagy egy kis jelentéktelen üzenetet és ennyi. Átnéztük az összes feltenni kívánt kérdést és találgattuk, hogy mi lenne a legjobb magyarázat az olyan típusú kérdésekre, amikről nem igazán lennénk hajlandóak beszélni.

Ezek után amolyan "kimenőt kaptunk" a városban. Ezúttal ismét volt rá esélyem, hogy találkozzak azzal a lánnyal, aki a gyorsétteremben megbabonázott. Leráztam a biztonsági őrömet, miszerint nem lényeges, hogy velem jöjjön, egymagam is tudok szétnézni a helyen. Amint kitettem a lábam a fotocellás ajtón a szállásunk előtt, rajongók hadai környékeztek meg. Vagy egy óráig ácsoroghattam ott és osztogattam autogramot, míg végre sikerült észbe kapniuk és hagytak továbbmenni. Természetesen ezt nem úsztam meg ilyen könnyen, hisz ezek után is követtek páran, de nem akartam bunkónak mutatkozni, így elviseltem a néha mögöttem sikoltozó lányokat. Egy hirtelen pillanatban, sétálásom közepette megfordultam a directionerek felé. Mosolygósan szóltam hozzájuk, próbáltam minden kedvességemet beleszűrni és megkértem őket, hogy hagyjanak egyedül sétálni. Kárpótlásul készítettem velük egy amolyan csoportképet, míg végül egyedül folytathattam a keresgélést. Fogalmam sem volt, hogy hol keressem azt a fránya éttermet, még csak egyszer voltam ott. Teljesen kiment a fejemből a neve is, s a címe.

Találomra szeltem az utcákat, míg végül egy idős nénit kérdeztem meg. Nem bírtam tovább ezt a hatalmas tudatlanságot. Olyanhoz szerettem volna fordulni, aki valószínűleg nem ismer fel, így nem fog követni vagy rajongásba fogni és idecsődíteni társait. Kedvesen és illemtudóan szólítottam meg a hölgyet, nem akartam tiszteletlen lenni, hisz akkor elkönyvelné magában a "mai fiatalok" pofátlanságát, továbbá nem is segítene nekem.

- Kisfiam, én nem ismerem annyira ezt a környéket, a város túlsó felében lakom, csak egy drága barátnőmet jöttem meglátogatni, viszont azt hiszem, hogy tudom melyikre gondol. Menjen még jócskán tovább egyenesen, majd ha talál egy 'Mary virágkereskedés' nevezetű boltot, haladjon tovább balra. Reményeim szerint abban az utcában lesz. Ne aggódjon, ha nem találja meg rögtön, valahol a vége felé keresse! - simította meg biztatóan kezemet, majd egy bólintás és köszönet kíséretében búcsúztam el tőle. Követve utasításait indultam meg a virágos felé, amit perceken belül el is értem. Balra fordulva mentem tovább, majd egy kis kitérőt téve látogattam meg egy kávézót. Kértem két gőzölgő pohárnyi koffeinbombát, s tovább kerestem a kajáldát. Ahogy a néni mondta egészen a végéig igyekeztem. Tekintetem állandóan a túloldalt pásztázta, mivel ha jól emlékeztem azon az oldalon volt a kis üzlet. Memóriám nem talált tévútra, hamarosan már átérve céloztam meg az éttermet. Sajnálatomra a redőny már le volt engedve. S az épphogy pirosan pislákoló Close feliratú tábla adta tudtomra, a hely ma csak délig tartott nyitva. A résen át leskelődtem, hátha még mindig bent tartózkodik a lány. Szerencsém volt, hisz még mindig sürgött-forgott. Épp a sörcsapot tisztogatta, majd nekikezdett a felmosásnak, míg én csak tovább csodáltam őt. Néhány kusza hajtincse szemébe lógott, melyeket percenként söpört ki arcából. Kimerülten sikálta a padlót, látszott rajta, hogy mennyire elfáradt csupán a pár órás munka után. Egy pillanatra eltűnt látókörömből, mert a konyhába ment. Visszafele csupa koszos tányérral jött, amiket gondosan elhelyezett a mosogatóban. Alaposan átmosta őket, majd szépen el is törölgetett. Remélem, hogy nem tűnt fel neki, hogy ennyire látványosan nézegetek át a redőny rései között, de még esélyt sem adott nekem az előző alkalommal a beszélgetésre. A szívem szakadt meg, miközben láttam összegörnyedt testével lehuppanni az egyik székre. Szomorú ábrázata tudatta velem, mennyire nehéz lehet az élete. Bár lehetséges, hogy éppen rosszkedvében találtam rá, de akkor sem tetszett a tudat, hogy a szorgosan dolgozó lány nem kapja meg amire vágyik. Valószínűleg most is arra gondol, hogy milyen jó lenne, ha már otthon lehetne, s bezuhanhatna puha ágyába. De ő még mindig itt van.