06. Mit művel velem ez a fiú?

Kedves Olvasóim!

Hétvége lévén meg is érkeztem hozzátok a folytatással, amit így utólag sajnálok is, hogy nem tegnap tettem. A fejezet már csak az utolsó simításokon esett át, de valaki (khm) elráncigált a géptől, így nem tudtam befejezni, helyette kaptam tortát. Nem, nincs szülinapom. Nagyon finom volt, ha ez vigasztal valakit. :) Akkor ennyit a magánéletemről és inkább a történetről beszélnék. Az előző résznél tudattam veletek, hogy az nem sikerült valami túl jól, ami még mindig fennáll, de megígérem, hogy ezentúl a részek sokkal olvashatóbbak lesznek, hiszen már nem a bevezetés folyik, így remélhetően mindenkinek jobban is fognak ezek tetszeni. Ismét hatalmas köszönettel tartozom nektek, hiszen voltak páran közületek, akik vették a fáradtságot és írtak nekem Facebookon, aminek én nagyon örültem. Remélem, hogy mindannyian választ kaptatok és még mindig nem hiszem el, hogy tényleg így megtetszett a sztorim. A folytatása, ha minden rendben megy, jövő hétvégén érkezik, ahogy szokott, igyekszem nem megcsúszni. Hát akkor nem is húznám tovább az időt, ha tetszett, kérlek írjatok nekem megjegyzést vagy iratkozzatok fel! Jó olvasást és szép hétvégét mindenkinek! :) x

 

 



SAMANTHA WOOD

 

 

Tényleg ő állt ott velem szemben. Először azt hittem, hogy ártatlan szellemét látom és képzelődök, de tévedtem. Bárcsak beképzeltem volna magamnak, hogy most látom alakját! Kimondottan zavart, hogy itt van. Kissé a szívemen vettem megjelenését, rosszul érintett. Nem tudom, hogy mit keres ebben a városban, azt gondoltam, hogy már ismét turnén van. Lábaim enyhén megremegtek, mikor kezét adta segítségül, hiszen épp a földön ültem, elkeseredetten. Nem találtam az egyik hülye rongyomat, amivel takarítani akartam. A szekrényeknél néztem körbe, hátha ott lapul az a koszos anyagdarab. Sehol nem volt, így inkább a ruhákat csodáltam és álmodoztam róla, hogy milyen lennék bennük. Persze, fel nem vettem őket, mert ilyet nem csinálok, de jó volt játszadozni a gondolattal, miszerint milyen lehet tehetős embernek mutatkozni. Elvesztem tekintetében. Hosszas csönd következett, eszem ágában sem volt megszólalni, viszont úgy láttam Niall is így volt ezzel.

Olyan rég találkoztunk. Oké. Nem mintha hiányozna meg ilyesmi, de már egy ideje fúrt a kíváncsiság, hogy mégis miért volt olyan furcsa este. A köszönés pillanatában nem hittem el amit látok, mert egyszerűen nem volt semmi. Mármint nem is akartam semmit, de azt hittem, hogy ő nagyon is akart tőlem valamit. Ez így, ha valaki hallaná szörnyen bizonytalan beszédnek tűnik és nyilván idiótának könyvelne el magában, de mindenesetre ez a beszélgetés csak magamban hangzott el. Szerencsére. Úgy képzeltem, hogy majd másnap hívni is fog, mert könnyen kideríti a számom és megint feltesz valamilyen kérdést, ami őt roppant módon érdekli. Most nem Harryvel kapcsolatban. Szerintem azt hamar eltudta fogadni és belenyugodott a tudatba, hogy szimplán baráti kötődés van közöttünk, sőt inkább idegen számomra. Talán azt nem tudta elfogadni, hogy Harryt könnyebben kezeltem, nem is tudom miért. Épp azért, mert ő csak beszélgetni akart valamiről. Nem éreztette velem, hogy rá mindig számíthatok. Közel sem jött hozzám és természetesen nem ragadta meg a karomat, mint Niall akkor. Sokkal távolságtartóbb volt. Ez tetszett benne. Vagy is nem tetszett, módosítok, kedvesebb nekem. Végül egyszerre szólaltunk meg.

- Mit keresel itt? - mondta ő is, majd összehúzott szemmel kezdtem méregetni. Kezét megszorítottam, ezért felhúzott. Leporoltam magam, majd ahogy rendeztem vonásaimat, szembe fordultam vele. Nem volt rajta semmi különös, mégis tudtam egy darabig kémlelni. Én is éreztem magamon tekintetét, elég alaposan végigmért. Ugyanis én csak pár másodpercig nézelődtem, viszont amint magamhoz tértem és normálisan viszonyultam hozzá, ő még mindig engem vizslatott. Pedig nincs rajtam semmi érdekes, szerintem.

 

 "Amikor először megláttam őt, fekete inget viselt. Kopott nadrágja majdnem, hogy lecsúszott derekáról, tornacipője tiszta kosz volt. Valószínűleg edzésről jöhetett, azt már tudtam, hogy a híres-neves David Birmingham a focicsapat lelkes csatárja. A barátnőim folyton azt hajtogatják, hogy mennyire ügyes és izmos, ráadásul esze is van. Léptei határozottak és megnyerőek voltak, kockái majd, hogy nem kiugrottak hasáról, annyira kivehető volt alakja. Csábító, rózsaszínes ajkai mellett a zöld íriszei voltak olyan megnyerőek. Enyhe borosta fedte arcát, amitől csak még szexibb volt, amit a tökéletesen belőtt haja is igazolt. Alsó ajkamba haraptam, amint feltűnt, hogy észrevette fürkészésemet. Halkan kuncogni kezdtem, majd már épp indultam volna ki a kapun, mikor egy erős kéz húzott vissza. Megforgatott tengelyem körül, majd magához vont. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedett, szívverésem az egekben. Belepirultam nézésébe, ami egy féloldalas mosolyt váltott ki belőle. Testünk néhány centire volt egymástól, míg egyik kezét a derekam köré fonta, a másikkal kisimított egy tincset arcomból és a fülem mögé tűrte. Perceknek tűnő pillanatokig figyeltük a másikat.
- David - mondta, majd óvatosan elengedett és mintha kicserélték volna, visszafogottan megszorította kézfejemet. Talán rájött, hogy az első alkalommal túlzásba vitte a közeledést. Nem mintha bánnám.
- Samantha.
- Szép neved van, Samantha - megnyalta alsó ajkát, én pedig nem tudtam levenni a szemeimet róla. 
 - Melyik osztályba jársz?
- 10.A - motyogtam magam előtt, miután újra felfigyelt, ahogy ajkait pásztázom.
- Egy évfolyam. 10.C. Akkor még lesz alkalmunk találkozni - kacsintott, majd kezével gyengéden megsimította felkaromat. - Eljöhetnél az egyik meccsünkre. Most szombaton lesz, négykor.
- Ki nem hagynám - mondtam elkábulva, majd mikor rájöttem, hogy mégis miket beszélek, moderáltam magam. - Pontosabban, még nem vagyok benne biztos, eléggé be vagyok táblázva a hétvégére. Ahogy mindig - felnevetett, majd kezei közé fogta arcomat és nyomott a homlokomra egy puszit.
Beleremegtem az érintésébe, ahogy puha ajkai égették bőrömet. Jóleső libabőr futott végig rajtam, ahogyan megérintett. Elhúzódott tőlem, majd egy széles vigyor kiséretében, kilépett előttem az ajtón.
- Viszlát a meccsen, Samantha."

NIALL HORAN

 

Kisebb sokk. Édes ajkai enyhén szétnyiltak, ő sem tudott mit mondani. Segítettem neki felállni szorult helyzetéből, majd kicsit elkalandozott mind az eszem és a szemem. Látszatra biztosan puha haja konytban volt, egy sima zöld ujjatlan viselt, farmersorttal. Hosszúszárú tornacipője már lerúgott állapotban volt, de ezért nézett ki annyira jól. Szögecsekkel volt teleszúrkálva és fehér alapját, apró fekete tollal rajzolt ábrák díszítették. Ekkor pillantottam meg arcát. Fürkésző, egyben várakozó tekintete hamar megnyert. Csokoládébarna szemei nem igazán csillogtak. Pontosabban nem úgy, mint a moziban. Pici orrát kérdőn összehúzta, ami ritka aranyos egy dolog. Rózsaszín, telt, kívánatos akjai épp oly csodálatosak voltak, mint ahogy megismertem őket. Elbűvölt közelsége, tudtam, hogy már megérte idejönnöm.
 

- Zaynt kísértem el, köztudottan Perrie miatt. Amolyan harmadik kerékként vagyok itt, de amíg ezen a szép helyen vagyok, nem zavar. Válaszoltam. Szóval megtudhatom,hogy te miért vagy itt? - húztam fel szemöldökömet, várva rá. Nem éppen festett úgy, mint aki megszólalna, de egy idő után csak elértem.

- Helyettesítek valakit. A főnököm küldött ide - mutatott lefele a padlóra, miközben erre a stadionra gondolt. Ismét kínos csend következett. Sammy kijött a kis helyiségből és mintha én itt sem lennék, nekiállt felmosni. Hozta a vödröt és a tartozékait, a tisztítószerrel együtt, majd erősen súrolni kezdte a földet. Éreztem, hogy útban vagyok és azt akarja, hogy ne zavarjam a munkájában, de ehelyett segíteni próbáltam. Megfogtam a seprű, vagy nem is tudom minek a nyelét, majd amíg nem figyelt arrébb mentem és egy kisebb területet kezdtem felmosni. Amint észrevette hozzám lépett, majd ő is megfogta a nyelét. Kezeink összeértek és hirtelen elöntött a melegség. Láttam rajta, hogy libabőrös lett érintésem alatt és arca is elpirult. Nem hagyta, hogy takarítsak. Kezeimet megpróbálta lefejteni, sikertelenül, miközben én megfoghattam alkarját. Megint láttam a hegeit és az apróbb foltokat is. Óvatosan végighúztam ujjaimat sérülésein. Tudtam, hogy fáj neki, bár nem akarta kimutatni, de érintésemre megfeszült.

- Mi történt veled? - és most már tényleg aggódtam. Amióta találkoztunk, most még több csúnya seb fedte karjait. Fogalmam sem volt, hogy mire gondolhatok.

- Nem pont neked tartozom magyarázattal. Semmi közöd nincs a dolgaimhoz. Hagyj békén, nem kell, hogy figyelj rám - mondta elutasítóan, de én nem hagytam annyiban az egészet.

- Még az is kiszúrja, aki nem akar figyelni rád - húztam halvány mosolyra számat, majd ismét a fájdalmas pontok körül ólálkodtam. - Már egy ideje nem vagyok idegen a szemedben és ezt te is jól tudod. Csupán zavar, hogy valami történt veled, vagy állandóan történik.

- Nem - makacsolta meg magát.

- Mi nem?

- Nem fogom elmondani - kapta el tekintetemet, majd már élénkebb, barna íriszeit enyéimbe fúrta. - Egyáltalán nem fontos.

- Max neked nem fontos. Kérlek, ne foglalkozz az erős éneddel. Megkérdeztem és szeretném tudni a választ. Olyan nagy baj ez? Amúgy meg bármikor eltudom intézni, hogy hamar felmondjanak neked a munkahelyeden - gyújtottam tüzet képzeletbeli erdőnkben, csakhogy felbosszanthassam. Talán könnyeben szóra bírhatom. Persze, soha nem lennék képes ilyenekre, de jó volt vele játszani.

- Minden hülye, fontoskodó világsztár eltudja ezt érni, nem nagy dolog. Az a nagyobb, hogy miért pont velem foglalkozik. Hidd el, vannak az életemben emberek, akiknek hagyom, hogy gondoskodjanak rólam, de nem te leszel az új tag a kis csoportban. Nem tudom, hogy miért kell minden lépésemet követned. Tűnj el az életemből! - mondta ki kíméletlenül és ez volt az a pillanat amikor köpni-nyelni nem tudtam.

 

SAMANTHA WOOD
 

Pár percig csak úgy állt ott, néma csöndben, még az arcmimikája sem változott. Én már arrébb mentem tőle, kissé megijesztett a látványa. Csak a fehérre festett falat bámulta szüntelenül. Annyira láttam a tekintetében azt a mérhetetlen csalódottságot, bátortalanságot és még félelmet is. A következő pillanatban megmozdult, nagy lépteivel elindult a fal felé. Egyre közelebb ért hozzá, amikor már nem bírta tűrtőztetni magát és beleütött a falba. Nem marad semmi bizonyítéka tettének, csak néhány másodperc múlva minimum 5 centinyi vakolat esett ki a falból. Nem mertem megszólalni, de testem ismét megremegett. Viszont most már nem az érintésétől, hanem a tettétől. A közeli kávéautomatához sétált, majd beledobott némi aprót és várta a kávéját. Hamar kiitta a pohara tartalmát, majd a dohányzóasztalról elvett filctollal kezdett írkálni valami a papírpohárra. Rám se hederített csak kiment a folyosóra.

A koncert már a búcsúzkodásnál tartott és ekkor lehetett meghallani a legnagyobb sikongatást, kiabálást. A lányok megköszönték a fellépést, mindenkinek kellemes estét kívántak és még egy utolsót énekeltek a közönségnek. Szinte futva robogtak be a backstagebe és ledőltek a kanapéra. Egyből csacsogni kezdtek és beszédük betöltötte az egész szobát. Zayn is megérkezett a színpad melletti elszeparált részről, majd édesen megölelte barátnőjét, aki kuncogva viszonozta ölelő karjainak erős szorítását és arcát a fiú mellkasába fúrta. Még egy srác lépett a helyiségbe, ő pedig talán Jesyt kezdte csókolgatni. Meghitt és kimondottan aranyos pillanat volt minden kívülálló személynek, de engem nem sikerült meghatnia. Láttam a másik két bandatagon, hogy nem, ők nem örültek annyira ezeknek az érintéseknek. Szemeikből őszinte szomorúság és hiányérzett áradt és egyikük még egy kusza könnycseppet is elmorzsolt. Gondolom, ők nem láthatják ilyen gyakran barátjukat, mint a másik kettő szerencsés. Én még mindig csak azt a nyomorult poharat szorongattam kezemben. Majdnem összenyomtam, amikor figyelmeztettem magamat, hogy olvasnivaló van rajta. Egy ideig gondolkoztam, hogy elolvassam e, vagy inkább a szemetesbe hajítsam, de az első verziónál maradtam.

"Sajnálom ezt az egészet, tényleg. Itt a számom és a címem, ha szükséged lenne rám.

01.11. Zayn meglepés bulija. Várlak."

Ezek után csak nem gondolja azt, hogy minden rendben van közöttünk. Megbántott, akármennyire is nem nagy dolog miatt, de rosszul esett. Ráadásul nem értem, hogy miért  kell neki mindig beleavatkoznia az életembe. Törödjőn a saját kis karrierjével és az életével, nyilván millió tennivalója van, feleslegesen foglalkozik a bosszantásommal. Tudtommal bárkit megkaphat, akihez csak kedve van, nekem meg pont nem hiányzik egy olyasvalaki aki fenekestül felforgatja az életemet. Két külön világ vagyunk, neki ott vannak a magukat éheztető és nyomorgató modellek és szebbnél szebb énekesnők, én pedig jelenleg semmire sem vágyom jobban egy kiadós alvásnál. Hamarosan úgy is visszautaznak Londonba vagy akárhova és éli tovább a kis csillogó életét. Én tovább takarítok és pincérkedem azon a szörnyű helyen, ő meg azt csinál amit akar. Csak velem ne legyen. Nincs arra szükségem, hogy a szívembe férkőzzön. Nem akarom, hogy mégegyszer összetörjék a szívemet, abba belepusztulnék.

Álmosan lépegettem ki a hátsó bejáraton, kezemben a táskámmal és egy palack vízzel. Jobban összehúztam magamon a kábatomat, még mindig csípősen hideg levegő uralkodott. Miközben a lépcsőfokokat szedtem, a kopasz fákat és bokrokat kémleltem. Annyira elhagyatottnak tűntek, pedig nem történt semmi komoly dolog, ami miatt ennyire rosszul néznének ki, csupán ez a természet rendje. A szívünk is időnként romokban van, majd kell egy kis idő, míg kivirágzik és minden rendben lesz. Az emberi szívnek szüksége van valamire vagy valakire, aki helyreteszi a rendszert és aztán jól működhet tovább. Vannak nehézségek, amiket nem egyszerű átvészelni, de lényegében megéri, hiszen a többi percben attól vagyunk olyan boldogok, hogy van valaki mellettünk. Lehetséges, hogy megbánt párszor vagy csalódnod kell benne, de ha ennél fontosabb számodra, akkor nem szabad elengedned. A legtöbb ember enged, mert azt hiszi, hogy úgy könnyebb lesz. A fa és a bokor is elengedi a leveleit. Aztán néhány hónap múlva visszatérnek ugyanazok a színes időszakok és minden olyan szép lesz, mint régen. Na, ezt várom én is.

Egy hosszabb úton jöttem hazafelé, a buszt úgy is lekéstem és fél tíz körül már nem jönnek gyakran. Lassan sétálgattam, nem zavart, hogy este van, élveztem a csendet és a sötétséget. Máskor megrémültem kémlelnék körbe és mindig hátranéznék paranoiásan, hátha valaki követ. Az egyik padon egy szerelmespár csókolózott, én pedig csak felsóhajtottam és inkább a másik oldalra figyeltem. Miközben a házakat pásztáztam, végig ő járt a fejemben. Túlságosan idegesítő ahhoz, hogy ne gondoljak rá állandóan. Most is magam elé képzeltem, ahogy előttem áll és csillogó, kék íriszeivel engem fürkész. Zavarában néha a hajába túr, vagy éppen ajkába harap, amitől én is mindig késztetést érzek arra, hogy az enyémbe véssem fogaimat. Amint ajkai szavakat formálnak, elönt valami melegség a hangjától. Megérinti kezemet, puha ujjaival és ismételten elfog a libabőr. Beleremegek érintéseibe és zavar a közelsége. Nem tudok nyugodt maradni, ha mellettem van. Majd amikor meglátja, hogy elpirultam vagy borsózok tőle, édes mosolyra húzza ajkait. Felcseng aranyos kuncogása és közelebb húz magához. Óvatosan magához von és karjait a derekam köré kulcsolja. Lehelete már-már csiklandozza bőrömet és nem tudom levenni tekintetemet ajkairól. Ő is ugyanúgy tesz, majd megérzem ajkait, ahogy súrolják az enyémeket.

Ijedtemben megráztam a fejem, mintha valami rossz álomból ébrednék. Kiakartam verni a fejemből ezeket a képeket, de egyre jobban csak felugrottak és mosolyra késztettek. Fogalmam sincs, hogy hogyan képes ilyeneket kiváltani belőlem, valószínűleg megőrültem. Már biztosan nem vagyok normális. Mit művel velem ez a fiú?