08. Félek

Drága Olvasóim!

Ismét elérkezett a várva-várt hétvége, így én is hoztam a következő fejezetet! Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni, de elég zsúfolt egy napom volt, nem igazán volt időm befejezni és közzétenni a folytatást. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kedves kommenteket, pipákat! Most már tényleg rajta vagyok az ügyön és pár napon belül kiteszem az új díjaimat is. :D Hát akkor át is adnálak titeket a következő fejezetnek! Ha elnyerte a tetszéseteket, kérlek pipáljatok, írjatok megjegyzést és iratkozzatok fel! Jó olvasást! :) x



SAMANTHA WOOD

 

Amíg Niall autójában ültünk, letelepedett közénk az a bizonyos kínos csönd, amit valahogy semelyikünk sem tudott megszüntetni. Valószínűleg ő sem tudott volna mit mondani vagy kérdezni. Talán azt, hogy miért kérdeztem meg arról, hogy nálam aludna-e. Erre még én sem tudom a választ, egyszerűen kibukott belőlem, nem volt semmi konkrét szándékom. Esetleg jól esett, hogy most velem volt és megvédett a főnökömtől. Még mindig nem tudom, hogy miért keres ennyiszer, de azt érzem, hogy lassan már nem is zavar a közelsége. A megismerkedésünk elején még szörnyen tartottam tőle, mert egy mániákusnak tűnt és mindent megtett azért, hogy találkozzunk. Próbálkoztam azzal, hogy elkerülöm, de így is mindig az utamba akadt és nem tudtam ellene semmit sem tenni. Kezdtem beletörődni és örülök annak, hogy itt van. Ha nem toppant volna be akkor, nem tudom, hogy mi lett volna velem. Eddig is túléltem valahogyan az erőszakot és a bántalmazást, amit Jeffry okozott, viszont már elegem volt belőle. Borzasztóan fájt, amit annyiszor tett velem és nem csak fizikailag, sőt, lelkileg jobban bántott a dolog. Nehezen tudtam feldolgozni minden alkalmat, amik soha nem gyógyulnak be. Ha már egyszer is szebbek és kevésbé látszanak, előkerülnek az újabbak, amik újra ronda, lila foltokat és véraláfutásokat okoznak. Horzsolások, zúzódások. Nem egyszer bekötött karral kellett dolgoznom, hiszen olyan erősen szorított magához, hogy elmozdult egy csontom a helyéről.

 

- Bort? - nyújtottam Niall felé az ezeréves, hűtőben punnyadó alkoholt, amit még Leah hozott az egyik este. Könnyedén kivette a kezemből és rutinosan megbontotta, szépen meghúzta, aztán minimum a felét kiitta ami a palackozott üvegben volt. Tudtam, hogy ezzel segíthetek neki. Visszakerült hozzám az üveg és én is kortyoltam belőle néhányat, aztán visszatettem a helyére. A fiú úgy döntött, hogy elfogadja a meghívásomat és itt marad éjszakára. Megágyaztam neki a kanapén, így nem kell kocsit hívnia. Mintha az egy világsztárnak akkora megerőltetés lenne persze. Megakartam védeni a fotósok és rajongók elkötelezett tekintetétől és rohamozásuktól egy estére. Niall ásított egy nagyot és elfoglalta alvóhelyét. Nyújtózkodott még egy darabig, majd hanyatt fekve várta, hogy elragadja egy álom és lecsukta szemeit. Halkan odalépdeltem hozzá és megköszöntem neki még huszadjára is, hogy megmentett engem. Elmormogott egy rekedt "szívesen"-t, majd hajába túrva próbált elaludni. Egy perc múlva már is hangos horkolásba kezdett, ezért inkább ráterítettem egy takarót, ami szándékosan a fejét is elrejtette a külvilág elől. Reagált is és lejebb húzta a meleg paplant, míg én elsomfordáltam a szobámba.

Mielőtt még átöltöztem volna, végignéztem magamon. Undorodtam a saját testemtől és akaratlanul is lejátszottam magamban a ma este történteket. Újra sírásba kezdtem, amit ezúttal próbáltam elfolytani, de nem ment. Átértem a fürdőbe és rögtön a zuhanyzófülkébe léptem és hagytam, hogy a jéghideg víz átjárja a testemet. Nem bírtam sokáig, egy kicsivel melegebb vizet engedtem. Elég sokáig állhattam így a zuhanyrózsa alatt, míg el nem fogytak könnyeim. A kellemes illatú tusfürdőmet alaposan belemasszíroztam bőrömbe, majd leöblítettem magamról. Hamar megtörülköztem, a hajamat csak kicsavartam, nem volt kedvem megszárítani. Vizes tincseim göndören hulltak vállamra. A fehérneműk fölé egy vastagabb pulcsit és melegítőt vettem fel, bolyhos zoknival.

Testem egyre inkább az ágyam felé terelt és egy ideig csak ültem a szélén és kezeimet ismét az arcomba temetten. Nem érdekelt, hogy itt van Niall, vagy éppen a másik szobában alszik a barátnőm. Szapora lélegzetvételem még mindig nem csillapodott, könnyeim újra erőre találtak, míg én elgyengültem. Folyton ugyanazokon a dolgokon járt a fejem. Niall, Jeffry, Leah, Harry és nem utolsósorban Los Angeles. A kint szuszogó énekesfiúval kapcsolatban nem jutottam döntésre. Amikor először megláttam minden olyan furcsa volt. Rossz napjaimban talált rám, bár mostanság melyik napom nem az? Mielőtt megjelentem a pultban, bent a konyhában vitatkoztam az egyik munkatársammal, aki ismét rám akarta hagyni a műszakját. Mit gondolnak? Nekem nem jut egy kis magánélet? Mindig csak hullanak felém a lenéző pillantások, bárhova is megyek. Aznap fedtem fel az oly ismerős arcot, aki mosolyogva várta érkezésemet. Nézésébe majdnem beleőrültem, túl őszinte pillantásai voltak. Nagyon féltem tőle, túlságosan figyelt rám. Kevés ilyen ember van az életemben. A moziban mellette nem voltam feszült és jól esett kikapcsolódni, de akkor otthagytam. Utánam jött és azt hittem, hogy nem tudom magamról lekaparni. Ehelyett lazán elintézte a köszönést, ő is megmondta, nem randira jöttünk. Olyan sok idő eltelt azóta. Amerikába repült, találkoztunk is. Beleütött  falba és most ismét sebeket szerzett, miattam. Fogalmam sincs, hogy mit akar, viszont szörnyen hálás vagyok neki a tetteiért. Ha ő nem lenne, most nem tudom mi lenne velem. Talán még rosszabb állapotban, ájultan feküdnék valahol vagy hasonló. Akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire.  Amikor már azt hittem ott halok bele Jeffry érintéseibe. Amikor kilátástalan volt a helyzetem és ha nincs Niall, nem szabadultam volna. A főnököm így is megkapta már, amit akart tőlem.

Ha Londonba mennék, minden, de minden sokkal egyszerűbb lenne. Itt hagyhatnám az állásomat, amit úgy utálok és jobb lehetőségek előtt állnék. Kétszer voltam eddig csupán a városban és egy magam nem tudnék boldogulni. Leaht nem láncolhatom magamhoz, bár szívem szerint ezt tenném. Neki itt a helye, ellentétben velem. Ő egy rendkívül okos és szép lány, nálam jóval szebb. A legtöbb tárgyból négyes-ötös, a tanárok irtó büszkék rá. Én is az vagyok. Túlzás nélkül mondhatom, a lány minden fiú számára egy főnyeremény. Gondoskodó és mindig segít, ha bajban vagy. Vigyáz rám és az összes lépésemet figyeli. Olyan mint az anyám, de közben egy nővér is, mégis én vagyok az idősebb. Egészen biztosan érettebb az átlagnál, ő tényleg megérdemelte ezt a lakást. Csak annyit tudok, hogy nélküle nem szabad döntenem. Meg kell vele beszélnem ezt az egészet, bár még nekem is zavaros. Sokkal jobban számít a véleménye mint családomé. Nekik így is meg van a maguk baja,  sőt a legnagyobbat ráadásul én okoztam.

Amit akkor tettem, soha sem bocsájtom meg magamnak. Túl vak voltam az egészhez és fiatal, a kezdetektől fogva nem hallgattam rájuk, ahogy Leah-re sem. Pedig tényleg jót akartak nekem és utólag belátva, az életem most egészen más lenne, ha ezt máshogy csináltam volna. Visszavonni, sem jóvá tenni nem tudom az akkor hozott döntéseimet, hiszen ami történt, megtörtént. Egy biztos, őt többet nem tudom kiverni a fejemből. őt, aki végigkísérte a gimnáziumi éveimet és amikor végzősök lettünk, pokollá tette azt. Egy nyugodt éjszakám sem volt, végig lidércálmaim voltak. Majd megtörtént az, amitől a legjoban féltem. Maradtam volna a szüleimmel? Látni sem akartak. Csupán néhány hónapja lett szebb kapcsolatom velük. Egy darabot magamból mégis otthagytam. Illetve azt az embert, akinek minden rosszat köszönhetek.

Az ajtóm nyikorgására lettem figyelmes. Könnyes, pirosas szemekkel kémleltem a padlót, amin egy éles vonalban valamiféle fény szűrődött be az utcáról. Éreztem, hogy képzelődöm, tulajdonképpen csak el akartam hinni, hogy képzelődöm. Inkább a fal felé fordultam, majd lábaimat magamhoz húzva kuporodtam egészen apróra. Fejemet térdeimre hajtottam, vállaim állandó emelkedésben voltak, rázkódtam a zokogástól. Hallottam ahogy egyre beljebb lépked a szobámban. Mivel ilyenkor az óra kattogásán kívül már senki nem zajong, mozdulatai hangosnak bizonyultak. Ugyan nem nyomták el sírásomat, de könnyen felfigyelhettem rájuk. Kissé besüppedt az ágyam, mikor mellém férkőzött. Kezeit nyugtatólag párszor végigsímitotta hátamon, s próbált csítitani. Óvatosan, mintha porcelánból lennék, úgy húzott magához. Hozzábújtam és mélyen beszívtam illatát, biztonságban éreztem magam. Lehellete csiklandozta bőrömet, minden érintésétől libabőrös lettem. Meleg és ölelő karjai egy pillanatra sem engedtek el, sőt egyre jobban szorítottak. Szembe fordított magával, ami ellen erősen küzdöttem, végül ismét meglátta meggyötört arcomat. Ujjaival kisöpörte szemeimből odatévedő tincseimet és lassan a fülem mögé tűrte. Tekintetét az enyémbe fúrta és egy halvány mosoly terült szét ajkain. Ahogy tudtam, viszonoztam a gesztusát. Arca veszélyesen közel tartózkodott enyémhez, így még jobban feltérképezhettem őt. Sokkal nyugodtabb tekintete engem is valamelyest magával ragadott, halk lélegzetvételei egyesültek az enyémmel.

- Félek - suttogtam. Azt hittem, hogy nem hallotta meg amit mondtam, hiszen nem nagyon akaródzott válaszolni is valamit. Szemei a szokásosnál is jobban csillogtak és a sötétben inkább voltak íriszei feketék, mintsem kékek. Meleg kezeit újra érezhettem, összekulcsolta ujjainkat.

- Tudom - sóhajtott. Karja magával ragadott és az ágyra fektetett, vele egyidőben. Ő az oldalára fordult, majd tovább kémlelt, míg helyezkedtem. Hosszú percekig, talán órákig figyeltük a másikat, néhányszor már épp aludni készültünk, amikor egyikünknek valami fontos mondanivalója akadt. Teljesen általános témákat vetettünk fel és szinte a semmiről beszélgettünk. Az utolsó kép ami az estéről megragadt a fejemben, igazán nyugtatólag hatott rám. Niall még mindig engem kémlelt, puha ujjai arcomat súrolták, s próbálta elhitetni velem, hogy minden rendben lesz.

 

NIALL HORAN
 

 

Egy kurva hangos sikításra sikerült felébrednem, majd mikor felültem a kanapén egy párna csapódott a képembe. Az éjjel, inkább hajnal folyamán valahogy sikerült átvándorolnom Sammy szobájából, így reggel már az illatos, kellemes légkör helyett a kényelmetlen bútoron ébredtem. Nem tudtam kialudni magamat rendesen, de szívesebben vígasztaltam őt alvás helyett. Szörnyen boldog voltam, amiért nem küldött el és makacsolta meg magát ismét és hagyta, hogy ha egy kicsit is, de segítsek rajta. Én sem lennék valami nyugodt, ha bántalmaztak volna. Valahogy sejtettem, hogy nem először történt meg vele ez és bele sem merek gondolni, hogy min mehet keresztül. Emellett még itt vagyok én is, aki persze állandóan keresi és a nyomában van, így egy perc nyugta sem lehet. Amikor meghallottam sírását, még nem gondoltam semmi rosszra és nem is aggódtam miatta, de amint egyre hangosabbá vált zokogása, muszáj volt odamennem hozzá. Így utólag már sikerült megértenem, hogy az elején miért volt ilyen rideg velem. Azt hiszem még jó sok bocsánatkéréssel tartozom, amiért ennyit faggattam. Viszont ha nem lettem volna ott, rosszabbul is elsülhettek volna a dolgok.

Halántékomat ujjaimmal dörzsölgetni kezdtem, a fejem majdnem szétrobbant, szemeim még mindig túl lusták ahhoz, hogy kinyíljanak. Még egy párna érkezett felém és ezt már nem hagyhattam szó nélkül.

- Ne csináld már, álmos vagyok - mormogtam, majd megpróbáltam hunyorítással kivenni az előttem álló alakot, de valami furcsa volt benne, ezért teljesen kinyitottam szemeimet. A hirtelen jövő napfény nem kímélt, de a lényeget így is láttam.

- Mi a szart keresel itt és ki vagy te? - szólalt meg valaki sokkal éberebben. Szőke haja keretezte arcát, zöld szemei egyre sötétebbnek tűntek. Piros epres (?) nadrágja és szürke pólója jelentette számára a pizsi fogalmat. Még mindig nála volt egy párna.

- Még mielőtt mégegyszer hadjáratot indítasz ellenem én is megkérdezhetném, hogy te miért vagy itt és ki is vagy - vágtam vissza enyhén szólva bénán, de ő még mindig azt a kis párnát szorongatta.

- Csak nem értem, hogy mit művel egy idegen srác félmeztelenül a kanapémon - húzta fel szemöldökét, majd leült a karfára.

- Ha nem tévedek ez Sammy kanapéja - adtam tudatára, aztán nyújtóztam egyet és egy ásítás is elhagyta számat.

- Ja, együtt vettük. Tudod, lakótársak vagyunk - nézett amolyan 'ekkora hülye te sem lehetsz' nézéssel, s aprón megrázta fejét.

- Értem - vakargattam meg tarkómat, mire újra ránéztem.

- Basszus, még mindig nem tudtad kinyögni, hogy mit csinálsz nálunk! - förmedt rám, mire kezeimet védekezően magam elé emeltem.

- A barátnőd megengedte, hogy itt maradjak egy éjszakára, ígérem, mindjárt elhúzok. Amúgy Niall vagyok - nyújtottam felé kezemet, amit némi gondolkodással, de elfogadott.

- Az énekes?

- Az énekes.

- Nem Londonban kéne lenned?

- Még tart a szünetem.

- Hát jó. Akkor nyilván neked hagyott itt egy üzenetet. Reggel dolgozni indult és most fél tizenegy van.

- Ha tényleg ennyi az idő, akkor már Londonban kéne lennem. Mindegy, még úgy is csak próbák vannak - magyarázkodtam, valószínűleg csak magamnak, mivel a lány, aki eddig előttem állt, már el is tűnt a szobából. A konyhapulton meg is találtam a kis cetlit. "Dolgozni mentem, a lakótársam itthon van, nem zártalak be. Munka után jó lenne ha beszélnénk a történtekről. Négykor gyere a közeli Starbucksba. Sam x"