10. Nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz

Drága Olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy így, egy kis csúszással hozom az új fejezetet. Nem pont úgy sültek el a dolgok, ahogy terveztem őket, már vasárnap szerettem volna közzétenni. Közbejött egy-két dolog, ráadásul még mindig nem gyógyultam meg teljesen. Mindegy is, de ígérem, hogy a folytatás időben fog megérkezni, nem úgy mint az előző alkalmakkor. :) A díjakat kitettem és mérhetetlenül hálás vagyok értük, elképesztők vagytok. Köszönöm a kommenteket, az üzeneteket, a pipákat és az új feliratkozóimat! Óóóó és mindenkinek Boldog Március 15. - ét! - bár nem hiszem, hogy ezt szokták mondani. Mindegy. A lényeg az, hogy remélem, hogy mindenkinek csodásan telik a hosszú hétvégéje, élvezzétek ki azt, ami maradt. Most már hivatalosan is van (rendes) karakteres oldala a blognak, amit mindenképpen nézzetek meg! Vannak fent olyan karakterek is, akiket még nem ismertek, de úgy láttam jónak, ha egybe kerül fel az összes, hamarosan pedig úgyis találkozni fogtok velük a következő fejezetekben! Viszont most már átadnálak titeket a történetnek, ami nem lett valami eseménydús, mégis annál több érzelmet tartalmaz. Hát akkor nem is húznám tovább a szót, jó olvasást babák! :) x

 

 



SAMANTHA WOOD

 

Hajnalban az ébresztőórám folytonos csörgésére ébredtem, amit rögtön le is nyomtam, már rohadtul idegesítő volt. Ekkor jutott eszembe, hogy én hülye nem kapcsoltam ki tegnap este, mivel már nem kell korán kelnem a munkám miatt. Az éjszakába - konkrétan fél négyig - nyúló sorozatmaratonom eredményezte a hatalmas szemem körüli karikákat és pirosas tekintetemet. A hátamról szép lassan átfordultam az oldalamra és összekuporodva, újra lehunytam szemeimet. Próbáltam ténylegesen kialudni magamat, viszont ez lehetetlennek bizonyult, valahogy mégsem bírtam nyugton maradni. Végül azért elhúztam a dolgot fél kilencig, ami már segített valamit a kinézetemen is. Szellőztettem egy kicsit a szobámban és a függönyöket is elhúztam, majd megágyaztam. Kislattyogtam a fürdőbe, ahol nekiláttam a reggeli feladataimnak. Egy tízperces langyos, ébresztő zuhany megtette hatását. Kiválasztottam egy fekete csipkés ferneműszettet, végigrángattam lábaimon a szintén fekete csőfarmeremet, majd egy bordó blúzt vettem fel. Alaposan megtisztítottam arcomat és fogaimat, aztán kiengedve hullámos hajamat, elgondolkoztam mit is kellene csinálnom vele. Végül meguntam és úgy hagytam, ahogy volt, csupán kifésültem egy kicsit. A nyakam köré csatoltam a kedvenc ezüstnyaklácomat, szemspirállal  és szájfénnyel dobtam fel kinézetemet.

Ismét a konyhában leltem Leaht és csatlakoztam hozzá az asztalhoz. Épp a rántottáját majszolta, némi barnakenyérrel és paradicsommal.

- Szia. Na, szépeket álmodtál? Esetleg egy világsztár szőkeherceg is szerepelt benne? Talán ő eltudná érni, hogy az én kis Csipkerózsikám néha korábban tiszteljen meg a jelenlétével - kuncogott, majd tovább falatozott.

- Először is ne hívj így és inkább csupán te álmodozol ilyenekről. Nincs semmiféle szőheherceg - fordítottam neki hátat, majd a pultnak dőlve töltöttem magamnak egy pohár almalevet.

- Akkor fodrásznál volt? Nekem úgy rémlik, hogy tegnap még szöszin ébredezett a kanapénkon, mellesleg félmeztelenül - bökött bele villájával egy újabb falatba, mire egyre nagyobb mosoly szökött szájára és szemtelenül húzogatni kezdte szemöldökét.

- Jaj, hagyjuk már ezt. Amúgy meg nem tudom miért szabadult meg a pólójától.

- Nem hiszem el, hogy nem működtél közre a dologban. Szerintem szívesen szabadítottad meg őt a ruhájától.

- Leah, menj már. Nem érdekel ez a srác, tényleg nem. Különben sem emiatt aludt itt.

- Hanem?

- Mindegy, nem fontos. Viszont van egy ennél sokkal lényegesebb, amiről feltétlenül beszélnünk kell - foglaltam mellette helyet, majd közelebb húzva hozzá a széket, megöleltem. Fogalmam sincs miért tettem, neki meg biztosan nem, de jól esett.

- Hallgatlak - ült fel törökülésben, majd egyre többet kezdett ficánkolni, elég izgatottnak tűnt.

- Már nem dolgozom Jeffrynek.

- Hiszen ez nagyszerű, örülök, hogy végre megtetted és felmondtál, viszont ezt már hallottam tőled  - őszinte mosoly jelent meg száján, de tudtam,hogy nem sokáig marad ott, pedig olyan szívesen néztem volna még egy darabig.

- Igazából van ennél egy lényegesebb mondanivalóm is.

- Mégpedig?

- Nem is tudom, hogy kezdjem - sóhajtottam, majd hirtelen nagyon érdekesnek bizonyult a terítőn fekvő müzliszelet, ezért kezembe vettem és forgatni kezdtem ujjaim között, mikor is megálltam az értéktáblázatnál és olvasni kezdtem a különböző összetevőket és százalékaikat.

- Nem hiszem, hogy olyannyira kellene tudnod, hogy mennyi kalóriát tartalmaz ez a nyomorult müzliszelet. Kérlek, beszélj már! - ezzel a lendülettel félre is tolta tányérját kezeit összefonta maga előtt és méregetni kezdtett.

- Szeretném, ha elköltöznénk.

- Mégis minek?

- Vagyis nem pont ezt kéne mondanom, bár nem is tűnik olyan rossz ötletnek - tűnődtem el egy pillanatra.

- A lényeget Samantha.

- Londonba kell utaznom. Állást kaptam - megfagyott körülöttünk a levegő, éreztem, ahogy Leah megfeszült ültében.

- Itt, LA-ben szerinted nincs munka? Ennyire messzire akarsz menni egy gyamvadt lehetőség miatt? Vagy csak Niall miatt mész?

- Van, persze, tudom. Viszont ez egy elég különleges ajánlat és nagyon sokat segítene rajtam, saját lakásom lenne és nem kéne albérletért fizetnem.

- Azt akarod, hogy én is veled menjek? Nem hagyhatom itt mindenemet. Lehet, hogy te ezt akarod, de nekem nem megy olyan könnyen mint neked. Sajnálom, én ezt nem fogom végigcsinálni. Te mehetsz. Bár a szívem szakad meg érted. Nem akarom, hogy itthagyj engem - szám megremegett, éreztem, hogy megérkezett az első sós könnycseppem. A régről ismert, keserű fájdalom ismét eltalált.

- Én se szívesen teszem. Amikor megtudtam, még nem tartottam ennyire jó ötletnek és az volt az első, hogy rád gondoltam. Azt akartam, hogy velem gyere. Ennek ellenére nem kényszeríthetlek rá egy ilyen fontos döntésre. Tudom, ez nem egyszerű, de már szinte hozzádnőttem. Nehéz lenne különválni egymástól. Ráadásul elég messze van a két hely.

- Örülök, hogy most valamelyest sikerült jobb utat találnod, ehhez képest közel sem vagyok ilyen biztos a döntésedben és én nem is szólhatok bele. Ha úgy szeretnéd, ahogy gondolom, akkor sajnos egyedül kell végigcsinálnod - az ő arcán megjelent az a keserű mosoly, ami idővel rajtam is szétterült.

- Így nem akarom. Nem akarom ezt nélküled. Olyan nehéz lenne - húztam szorosan magamhoz, majd szinte összeroppantottam ölelésemmel, mégsem voltam hajlandó elengedni, esetleg lazítani a karjaimon. Egyre gyorsabban szöktek arcomra könnyeim, vállaim megremegtek. Nem tudnám őt elveszíteni.

- Muszáj lesz. Én őszintén büszke vagyok rád és tudom, hogy ez egy nagy lépés lenne számodra. Azt hiszem meg kellene tenned - távolodott el tőlem egy kicsit és szemeimbe nézett. Zöld íriszei ugyanúgy csillogtak a sírástól, mint az enyémek. Sminke kezdett lefolyni, ő mindig sokkal erősebben festi magát mint én. Amúgy szerintem szebb is.

- Büszke vagy rám - nevettem el magam, aztán egyből meg is borzongtam. Furcsa volt ilyet hallani.
- Komolyan mondom. Hidd el, kifogjuk bírni ezt. Majd Skypeolunk és váltunk kedvezőbb telefonos csomagra, hogy ne legyen olyan magas számlánk - erre már ő is felnevetett és újra megöleltük egymást. - Mikor indul a géped? - váltott át komolyabb hangnemre, mire eltávolodtunk egymástól.
- Holnap, fél hétkor. Viszont ötre oda kell érnem - haraptam be alsó ajkamat és még kimondani is szörnyű volt ezeket a mondatokat. Ekkor következett vagy tíz percnyi némaság, amit a barátnőm törött meg.
- Oké. Van egy ötletem. Te most rendbe szeded magad, fogsz egy taxit, elmész a szüleidhez. Aztán még olyan emberekhez, akiktől elszeretnél búcsúzni. Utána pedig minden lehetséges időt együtt töltünk és egy percig sem gondolunk egészen holnap fél ötig Londonra, a One Directionre és az új Samre. Csak jól érezzük magunkat.
- Benne vagyok - bólintottam és egyszerre vigyorogni kezdtem. Akármit is mutattam ki ezek után, nem tükrözték a belsőmet. Kavargott a gyomrom, émelyegtem és kezdtem teljesen rosszul lenni a gondolattól is, hogy holnap minden megváltozik. - Akkor sietek - nyomtam egy puszit még az arcára, majd megint megcéloztam a mosdókagylót és lemostam az elkenődött sminkemet. Felkentem egy kis alapozót is a bőrömre, aminek a tubusa egészen más állapotban volt, mint ahogy hagytam. Leah sohasem turkál a cuccaim között, neki is vannak ilyen dolgai. Niall lehetett. Nyilván elakarta tüntetni a kisebb sebeit az arcán. Ügyes fiú, fel sem tűnt. A fenébe is. Újra olyanokra gondoltam, amiket a barátnőm és - már nem sokáig - lakótársam meg is tiltott. Húztam szemhéjamra egy vékony tusvonalat, kicsit dúsítottam pilláimat, aztán egy kis halvány szájfényt kentem ajkaimra. Villámgyorsan felöltöztem, lekaptam a fogasról bőrdzsekimet, a táskámat, majd magamra erőltettem a szegecses bakancsomat is.

Kiléptem a kissé szeles, hideg levegőre, ami kivételesen valami melegséggel töltött el. Jó érzés volt szelni az utcákat és csak úgy nézelődni. Még nem is fogtam fel igazán mit fogok tenni. Ugyan még csak három órája reggeliztem, gyomrom már könyörgött egy kis ebédért. Nem akartam visszamenni a lakásba és összeütni valamit, ezért bementem a boltba egy szendvicsért. Útközben elmajszolgattam a sonkás-majonézes finomságomat és így valamennyire sikerült is csillapítanom étvágyamat. Persze még éhes voltam egy kissé, de azt hiszem, még egy ideig ki fog tartani. Azért mégis kértem egy taxit, mivel anyuék a nagyváros másik felében laknak, elég megerőltető lenne a kis sétám. Lediktáltam az oly jól ismert címet, majd kényelmesen hátradőltem. Előszedtem táskámból a telefonomat és hozzá a fülhallgatót, aztán sikerült teljesen ellazulnom. A bőrülés támlájára hajtottam fejemet és csak kibámultam az ablakon. Ezt hamar meguntam, inkább csak lehunytam szemeimet és élveztem, hagytam, hogy magával ragadjanak a dallamok. Elaludni mégsem akartam, de ez az érzés, hogy pár percig kizárom a körülötten zajló világot, igazán megnyugtatott.

A sofőr mély, még is kedves hangja keltett fel félálmomból. Aztán picit megrángatott, mert még mindig nem reagáltam a szólítgatására. Erre a cselekedetére már annál inkább felkaptam a fejemet és rövidesen kikászálódtam a kocsiból. Némi borravalóval kifizettem a fuvart és ekkor megtorpantam. Ott álltam a kicsit ugyan régi, de még mindig csodás családiház előtt és kezeimet tördeltem. Sokkoló volt az egész. A környékről hangos nevetések hallatszottak, minden olyan vidám volt. Ezért szerettem itt élni. Az utcák egészen rövidek, mégis szélesek és nyugodtan lehet biciklizni. Nyáron mindenki nyüzsög és kint tölti a szabadidejét. A sok szép emléket, amit itthagytam ez a ház és a családom adta nekem. Nem lehetek ezért elég hálás. Megint nosztalgikus hangulatom lett, muszáj volt kivernem az ilyen típusú gondolatokat a fejemből. Nem lehetek szomorú és letört, nem szabad ilyenekre gondolnom. A holnapi nap is csak egy nap lesz a sokból.

Összeszedtem minden erőmet és megindultam a ház felé. Tulajdonképpen két hete is itt voltam, de az egész inkább tűnt olyannak, mintha évek óta látogatnék ide először. Fellépkedtem azon a három lépcsőfokon és csöngettem. Annyira rosszul éreztem magam, még nem is szedtem össze kellőképpen a gondolataimat a búcsúzáshoz. Határozottnak kellett tűnnöm és akkor talán őket is meggyőzhetem, hogy helyesen fogok cselekedni. Lassan ki is nyílt az ajtó és meghallhattam azt a hangot, amit mindig is az egyik legjobban szerettem és az egyik legédesebb dolognak éreztem a világon.
- Szia, kis nyomim. Már nagyon hiányoztál - húzott magához, a nálam két fejjel magasabb srác, akit én szinte mindennél jobban szeretek. Visszaöleltem, így mélyen beszívhattam illatát, amit amikor találkozunk mindig elraktározok magamban. Fejemet vállába fúrtam, míg ő apró puszikkal hintette be fejem búbját. Annyira szükségem volt az ölelésére, mint szegénynek egy falat kenyérre. Ezt a pillanatot talán örökre az agyamba véstem. Néhány sós könnycseppet engedtem, amik az ő pólójára hulltak. Ekkor kissé eltolt magától és amint meglátta sírós szemeimet, hüvelykujjával letörölte könnyeimet és újra magához vont. Szerintem percekig, esetleg fél órán át is állhattunk odakint ölelkezve, de még mindig nem volt elég belőle. Hamarosan meg kellett szakítanom a folyamatot, már fázni kezdtem. Gondolom ő is, hiszen rajta csak egy póló volt és sapi, ami nem igazán védte meg a hidegtől.
- Te is nekem Taylor. Nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz - mondtam őszintén és ismét éreztem ahogy kezd lefojni egy meleg csepp arcomon.
- Menjünk be, aztán mindent megbeszélünk - bólintott, majd átkarolta derekamat és bementünk az ajtón.