2016. december 24., szombat

Karácsonyi különkiadás - novella


Meglepetés!
Igen, drágáim, jól látjátok! :)

Itt vagyok, Szenteste napján és hoztam egy új fejezet. Sőt ez nem is a folytatás, inkább egy amolyan novella. Szerettem volna valahogyan megköszönni az egész éves támogatásotokat és mivel január 1-jén lesz a blog első évfordulója, úgy gondoltam, megleplek titeket valami aprósággal. Ez a novella mindenkié, természetesen Niall és Samantha van a középpontjában, egy kicsit máshogyan, mint ahogy azt megszokhattátok. Amint kipattant a fejemből ennek a novellának az ötlete, tudtam, hogy végre megtaláltam számotokra a megfelelő ajándékot. Ugyan ezt nem tehetitek a fa alá, de talán a szívetekben ott marad. Úgy érzem, hogy most karácsonykor kissé túl érzelmesre vettem a figurát, úgyhogy lassan át is adnálak titeket a kis történetemnek. Mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kívánok! Kérlek írjátok meg a gondolataitokat a novellával kapcsolatban, nagyon érdekel, hogy vajon tetszett-e nektek! Jó olvasást! :) x
 

 
 
SAMANTHA WOOD
 
Los Angeles már felöltötte szokásos karácsonyi pompáját. Pontosan ugyanúgy, mint kiskoromban. A hatalmas ablakon át teljes kilátásom nyílt a kint történtekre. A korcsolyapályán lehetetlen megszámolni, hogy mégis hányan csúszkálnak az egyik végéből a másikba, mellettük pedig apró bódékhoz kígyóznak a sorok némi forró csokiért vagy fahéjas teáért. A kisgyerekek, akik még túl picik a korcsolyázáshoz, kintről figyelik nagyobb testvérüket vagy éppen valamelyik szülőt ráncigálják a mézeskalácsos bódéhoz. Akaratlanul is megborzongtam, amikor láttam, ahogy egy kislányt valaki hógolyóval dobálja, majd el is nevettem magam, amikor ő megpróbált egy hótömbbel visszatámadni. Hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk és nagy építkezésbe kezdtek az alighogy bokáig érő hóban. Miközben én is a délutáni kávéadagomat iszogattam, felfigyeltem a tömegben sétálgató nőkre hosszúszárú csizmában, vastag kabátban és valami bolyhos sapkában. Majdnem az összes kávéspoharat szorongatott magánál és kezdtem megsajnálni őket, amiért ők ott kint fagyoskodnak, míg én itt bent kortyolgatom a forró lattémat.
 
Miután megelégeltem a téli idill figyelgetését, újra nekiláttam annak a rengeteg papírmunkának, amit a főnököm a mai nap folyamán rámsózott. Muszáj volt elmosolyodnom a sok nyomtatott szerződés és számla láttán, mert sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt leszek. A saját irodámban. Annyi fáradt napot húztam le abban a pubban, majd végül a sportboltba kerültem, ami ugyan közel sem volt annyira vészes, mint a felszolgálás, de a mostani helyzetem mellett ezek a munkák eltörpülnek. Ha azokkal jól megvoltam és még talán szerettem is őket, akkor a mostanit egyenesen imádom! Ki ne szeretné, ha egy saját, legalább harminc négyzetméteres irodája lenne? Gyönyörű, bézsszínű falakkal, rajta mindenféle munkahelyi eseményekről készült fotókkal, terebélyes irattartószekrényekkel és a legcsodásabb kiegészítővel, ami a kilátást - Los Angeles egyik terére - jelenti.
 
Már két éve annak, hogy visszaköltöztem ide. Az igazat megvallva nem csak azért tettem, mert annyira hiányzott a családom és a legjobb barátnőm. Felejteni akartam. El akartam felejteni a londoni éveimet és Niall Horant is. Nem mintha nem szeretném a mai napig, de pontosan tudom, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk azzal, hogy szakítottunk. Mindenki folytatta a saját életét, majdnem úgy, ahogy előtte abbahagyta. Ő továbbra is a bandájával turnézik a világ körül, míg én a számomra fontos emberekkel töltöm az időmet és építem a karrieremet. Ami jelenleg annyit jelent, hogy fontos megbeszélésekre kísérem el a főnökömet, aki minden egyes alkalommal további kihívásokkal bombáz. Egyre nagyobb szerepet sikerül betöltenem a vállalkozáson belül, amire nagyon büszke vagyok. Továbbá sikerült bővítenem a szegényes tudásomat, ami az üzleti életet illeti. Azt hiszem végre megtaláltam a pályámat és remélem, hogy minél tovább élvezhetem ezt a remek lehetőséget.
 
Miután kiitam az utolsó cseppet is az itteni "A hónap dolgozója" feliratú bögrémből, s megsimítottam a fényképet, ami Taylort, Jasont, Leaht és engem ábrázol, tovább munkálkodtam a kitölteni való iratokon, amikor kopogtak. A mai napon a főnökömön és az egyik munkatársamon kívül senki másra nem számítottam, ezért lepett meg, hogy valaki egészen különleges látogatott meg engem. Semmit sem változott, ami a kinézetét illeti. Ugyanolyan lenyűgöző és jókiállású volt, mint amikor megismertem. Egy egyszerű, világoskék inget viselt, hanyagul nyitva hagyva felső két gombját. Fekete, kissé kopott farmert viselt, a szokásos Nike sportcipővel. Azt hiszem kihagyott egy ütemet a szívem, amikor felnéztem rá. Persze, hogy tudtam ki az. Elég volt egy pillantást vetnem az öltözékére és a már sokkal izmosabb felsőtestére, hogy tudjam kit üdvözölhetek a munkahelyemen. Haja továbbra is szőkén az ég felé meredezett, de már nem annyira mint régen. Most rövidebbre volt vágva, s néhány tincse majdnem a szemébe lógott, amit nem rendezett oda a többihez. Csillogó kék íriszei ugyanolyan pompásak voltak és nem vesztettek régi hatásukból sem, ami engem illet. Borostás arca több volt mint szexi, egyszerűen jobb megjelenést kölcsönzött neki. Kissé rózsaszínes ajkai picit elnyíltak, amint meglátott engem, s alig észrevehetően az alsóba harapott, ahogyan azt mindig tette, amikor ideges volt. Kezeiben egy csokor virágot tartott, amit nem tudtam mire vélni. Féltem, hogy történt valami komoly a srácokkal, amit nem tudok és azért küldték őt, hogy megnyugtasson.

- Szia Sammy! - mondta, egy apró mosollyal az arcán. Zavarban volt. Nem is kicsit. Nem mintha én nem remegtem volna azóta, hogy benyitott az irodámba. - Rég láttalak. Gyönyö...akarom mondani csinos vagy, mint mindig - zavartan hajába túrt, majd mintha témát akarna váltani, átnyújtotta a rózsákat, jelezve, hogy ideje lenni vázába tenni őket. Előkerestem a szekrény mélyéről az egyetlen vázát, amit az irodában találtam, majd gyorsan kifutottam némi vizért a közös konyhába. Amikor visszaértem, Niall épp a helyiségben nézelődött, mindent jó alaposan szemügyre vett, majd megállt a tavalyi karácsonyi bulin készült fotóknál, s az egyiket hosszasan figyelte. Végül felém fordult.
- Ő a pasid? - kérdezte, arra a fényképre mutatva, amin csak ketten álltunk Daniellel. Mindketten nagyon elegánsan öltöztünk az alkalomhoz, kezünkben egy-egy pohár borral, a férfi másik keze a derekamnál karolt át.
- Nem, csak egy munkatárs - mondtam félénken, hangom kissé megremegett, majd pár lépést tettem felé. Letettem a virággal teli vázát, majd az íróasztalomnak dőltem. - Hogy találtál ide? Honnan tudtad, hogy itt dolgozom?
- Sophia mondta. Gyakran beszélünk rólad. Általában mindent fontos dolgot elmond, ami veled történik.
- Ó, értem - Furcsa volt ezt hallani tőle. Gyakran beszélek Soph-val, szerencsére a mai napig nagyon jó a kapcsolatom vele, de még egyszer sem mondta, hogy Niall kérdez felőlem. Talán nem akarta felkavarni az érzéseimet. - Egy kávét? - nem tudtam mivel terelhetném a témát, annyira meglepett, hogy tud a velem történtekről. Meg egyáltalán az, hogy itt van. Teljes egészében.
- Igen kérnék, köszönöm - Miután lefőztem a kávét, a kezébe nyomtam, majd egy aprót biccentettem Niall felé, jelezve, hogy mondja el, miért jött.
- Tudod. Fogalmam sincs, hol kezdjem.
- Talán az elejéről? - kérdeztem szemtelenül, felhúzva szemöldökömet.
- Sammy, kérlek ne légy ilyen. Nem akarok ártani neked, csak azért jöttem, mert...
- Tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz bántani. Olyat sosem tennél. Baj van? A fiúkkal történt valami? - ismét aggódni kezdtem, s most sokkal inkább ő volt az, aki határozottnak bizonyult beszélgetésünkben.
- Dehogy. Velük minden rendben.
- Akkor?
- Sammy, ne csináld ezt.
- Ne hívj Sammynek. Már nincs közünk egymáshoz.
- Pontosan tudod, hogy nem tettem ellened semmit. Közös megegyezés volt, hogy ne legyünk együtt többé.
- Sajnálom, Niall. Nem akartam így viselkedni - mondtam, majd éreztem, ahogy egyre nagyobb gombóc keletkezik a torkomban. Gonosz voltam vele, pedig meg sem érdemelte.
- Csupán azért jöttem, hogy végre megnézzem, hogy vagy.
- Niall...
- Jó. A dolgaim mostanság nem alakulnak valami jól. Az új albumunk hamarosan megjelenik, amire nem is nagyon írtam semmit, egyszerűen nem volt ihletem. Pontosan tudod, hogy nem iszom valami gyakran, mert nem vagyok oda a lerészegedésért, de már egyre gyakrabban nyúlok a whiskeyhez. Nem tudom mi van velem. Minden hétvégémet valami fényűző klubban töltöm, ahol igyekszem felszedni valakit, akit alig tudok megtartani pár hétnél tovább, illetve új barátokat találok, akik ugyanolyan szerencsétlenek mint én, így legalább nem kell egyedül innom. A srácok a munkán kívül egyre kevesebbet keresnek, mert már nem olyan vagyok mint régen, nem veszem komolyan a dolgokat, amik nekik talán fontosak lehetnek. Néhány hónapja elég csúnyán összevesztem a bátyámmal, Greggel, aki miatt már a családom sem akar látni, így lőttek a tervemnek, miszerint Írországban töltöm a karácsonyt. A bandát nem akartam zavarni, hiszen mindegyikük vagy a családjával vagy a barátnőjével van. Szakítottam Emilyvel, az előző barátnőmmel, aki enyhén szólva kihasznált. Miután megszerezte magának a drága cuccokat, amikre vágyott, visszament a volt barátjához. A helyzet az, hogy pontosan tudom, hogy nincs kivel lenned az ünnepek alatt, a holnapi vacsorát leszátva a szüleidnél. Épp ezért szeretném, ha veled tölthetném a karácsonyt, csak még egyszer - suttogta, s feltűnt, hogy egyre közelebb került hozzám. Már csak pár lépés választott el tőle.  - Nincsenek hátsó szándékaim, csupán magányos vagyok. Ennyi az egész - halkan kuncogtam rajta, majd folytatta. - Kérlek, Sammy, annyira egyedül vagyok, mint még soha. Nélküled annyira más - próbálta elkapni tekintetemet gyönyörű íriszeivel, de képtelen voltam rá nézni. Nem hittem volna, hogy még ő sem tette túl magát a szakításunkon. - Jó fiú leszek, ígérem - mondta, majd lebigyesztette alsó ajkát, s kénytelen voltam engedni neki.
- Rendben, átjöhetsz hozzám, de semmi több. Csak együtt karácsonyozunk - kénytelen voltam elmosolyodni. Olyan hihetetlen volt az egész.
- Köszönöm Sammy. Nem is tudod mennyire boldoggá teszel ezzel - duruzsolta mézédes hangján, és ha még együtt lennénk, tuti, hogy a karjaiba borultam volna, attól, ahogy ezeket a szavakat ejtette.
- Még gyorsan kitöltöm ezt a nyomtatványt, aztán mehetünk is.
- Biztos nem kell még itt maradnod? Később is visszajöhetek - ajánlotta, miközben kifelé hátrált a szobából.
- Nem, dehogy. A mai teendőimmel már úgy is végeztem. Tíz perc és indulhatunk.

Niall türelmesen várakozott mellettem, amíg én átfutottam az okiratokat is és kinyomtattam pár fontosabb dokumentumot, hogy ne karácsony után kelljen keresgélnem. Miután mindennel megvoltam, felvettem magamra a kabátomat, s a fiút követve, elhagytam az irodámat. Elköszöntem azoktól, akikkel a folyosón végigsétálva találkoztam, majd Niall az autójához vezetett. Ugyanaz a fekete Range Rover volt, mint amiben utoljára ültem. Amikor behuppantam az anyósülésre, megcsapott az a jól ismert Horan illat, egyszerűen imádtam. Ő sosem fújt magára parfümöt, csupán az aftershave és a tusfürdője volt az, ami ennyire elbűvölővé tette. A lakásomig navigáltam, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a jelenlétemet. Izgatott volt, hogy ilyen sok idő után végre újra velem lehet. Próbáltam nem kiugrani a bőrömből, amikor véletlenül megérintette a combomat, de olyan hihetetlen volt ez az egész. Niall és én egy kocsiban, egyáltalán egymás közelében. Emlékszem, amikor két éve a reptérre vitt. Teljesen más hangulat uralkodott akkor a járműben. Egy szót nem szóltunk egymáshoz, én halkan, aránylag észrevétlenül könnyeztem, míg ő feszülten szorongatta a kormányt. Megkértem, hogy ne kísérjen el a terminálba, mindkettőnknek könnyebb volt így.

Amint megláttam a háztömbömet, még nehezebben vettem a levegőt, hiszen megérkeztünk hozzám. Megmutattam Niallnek, hogy hol álljon meg, majd elsőként szálltam ki az autóból. A fiú hamar utolért, hiszen hosszú lábai sosem hazudtolják meg őt. A liftnél egyre idegesebb lettem, s a falnál kopogtattam frissen lakozott, vörös körmeimet. Amikor a gépezet leért a földszintre, egy házaspár szállt ki belőle kislányukkal, ha jól tudom, a harmadikon laknak. Beszálltunk, Niall rögtön a lift végébe ment és megtámaszkodott a falnál, míg én benyomtam a második emelet gombját. Rövid volt az út a lakásomig, de imádtam liftezni, a térdeim pedig ki nem állhatták azokat a lépcsőket, így amikor csak tehettem, ezzel közlekedtem.

Végül megálltam az ezüstkeretes, fehér ajtónál, amin egy aranyos kis koszorú lógott, fölötte a nevemmel. Ki kerestem a kulcscsomómon a bejárathoz tartózót, majd Niallt előre engedve nyitottam ki az ajtót.
- Sammy, ez nem semmi! Gyönyörű ez a lakás - mondta, s mintha a hangja egy pillanatra el is csuklott volna. Talán eszébe jutott, hogy ha most a házában lennénk, azt is ilyen otthonosan rendeztem volna be. Levettük a kabátjainkat, s a csizmákat, aztán beinvitáltam a nappaliba. Alkalma nyílt még alaposabban körbenézni az apartmanomban, miközben én leraktam a táskámat és az irattartót, amit a munkahelyemről hoztam, hogy még átnézhessek valamit.
- Kérsz valamit inni? - kérdeztem, amint beléptem a konyhámba, ami az egyik kedvenc helyiségem volt az összes közül. A csempe a falain egyedi tervezésű volt, Tay csináltatta nekem, mert pontosan tudta, hogy milyenre vágyom.
- Egy pohár víz jól esne, köszönöm - mondta, majd továbblépdelt a hálószobám felé. Szerencsére tegnap takarítottam ki ott és még rend uralkodik a helyiségben. Elővettem a nagymamám régi receptes könyvét és nekiálltam a szokásos karácsonyi sütik készítésének. Mézeskalácsot és amerikai csokis kekszet fogok sütni, hiszen azok a kedvenceim és ha minden igaz, Niall is imádja őket.
- Mi finom készül itt? - jött elő a hálómból pár perccel később, valószínűleg megérezhette, hogy mézeskalácsfűszert öntök az egyik edénybe. - Segíthetek? - kérdezte, majd mintha már válaszoltam is volna, felkötötte az első, kezébe akadó kötényt, amin egy félmeztelen női alak volt a szokásos minták helyén. Még tőle kaptam a szülinapomra. Ha rajtam volt, pont úgy néztem ki, mintha fehérneműben sütögettem volna. - Inkább cseréljünk, jó? - kérte, ezért levettem magamról az egyszerű, virágos kötényt és Niall kezébe dobtam, én pedig megkaptam az övét.
- Először mézeskalácsot csinálunk. Összegyúrom a tésztát, addig kérlek vedd elő a formákat a melletted lévő szekrény felső polcáról - A fiú hamar engedelmeskedett, majd miután az asztalra tette a szaggatókat, tovább keresgélt a tárolóban. Addig kinyújtottam a masszát, majd szóltam neki, hogy most már jöhet segíteni, a kis élelmiszerraktáromból keveredett elő. Az arcát eltakarta az a rengeteg doboz és zacskó, amit cipelt.
- Niall, ugye tudod, hogy nem egy hadseregnek sütünk? - nevettem fel, de ő csak grimaszokat vágott megjegyzésemre, majd fájdalmas arccal jelezte, hogy vegyek el tőle néhány cuccot. Mindent hozott. Cukrot, bevonócsokit, mazsolát és további díszítőelemeket a mézeskalácsra. Illetve a turmixgépet.
- Ez nekünk most nem kell.
- Tudom. Amíg sül a süti, én elkészítem a legfinomabb italt a saját receptem alapján.
- Rendben. Addig én átöltözök, de kérlek, ne robbantsd fel a konyhámat! - kuncogtam, mire csak egy apró morgást kaptam válaszul és otthagytam a világhírű, őrült énekest egyedül, süteményt díszíteni és turmixot készíteni. Biztosan nem vagyok normális.

Mire visszatértem, minden egyben volt, amit egy nagy sóhajjal nyugtáztam, de akkor feltűnt az a hatalmas káosz, ami a helyiségben uralkodott. Az még oké, hogy nem gyújtott fel semmit, de szegény konyhám úgy nézett ki, mint egy csatatér.
- Gondoltam, hogy addig elkezdem sütni a csokis kekszet, de véletlenül magamra burítottam a lisztet, majd valahogyan minden tejes és kakaóporos lett. Sajnálom, nem akartam kárt tenni semmiben, de nézzük a pozitív oldalát: a mézeskalácsot betettem a sütőbe, mindjárt kész is van és isteni lett amit turmixoltam! Kóstold meg! - adta oda az egyik poharat, ami tényleg elég jó látvány volt. Narancsszíne mellett, a szélét lime és citromkarikák díszítették. - Sajnos nem találtam elég bacardit, ezért több vodkát tettem bele, lehet, hogy egy kicsit sok lett - húzta el a száját, mire ismét felnevettem. Belekortyoltam az italba és meglepődtem. Nem kicsit. Ez a vodkanarancsos akármi egyszerűen isteni volt.
- Nagyon finom. Ezt hol tanultad?
- A srácokkal otthon saját bárpultunk van és elég gyakran kísérletezgetünk - vont vállat Niall, majd megfordult és kivette a mézeseket a sűtőből, miközben hozzátette - Ha nem bánod, még elugranék valahova tíz percre.
- Nyugodtan, addig elkezdem főzni a vacsorát - mosolyogtam rá, majd elővettem a hűtőből és a szekrényekből a hozzávalókat, míg ő felöltözött.
- Sietek haza... vagyis... vissza hozzád - motyogta zavartan, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Fehérboros-rozmaringos csirkemell párolt zöldségekkel. Ha csak erre gondoltam, összefutott a nyál a számban. Niall kedvence. Az évek alatt rengetegszer főztem ezt az isteni ételt és most is ez lesz a menü, mert mindketten imádjuk és teljesen jól illik a karácsonyhoz. Épp a zöldségeket aprítottam, a csirke már készen állt arra, hogy a tepsibe rakjam, amikor csengettek.
- Megjöttem. Hoztam néhány élelmiszert az éjjel-nappaliból, ha már ennyi mindent kiburítottam a konyhádban - mondta egy nagy vigyorral az arcán, majd átadott egy táskát, amiben a háromszorosa volt annak, amit elhasznált. Egy nagy dobozzal lépett be a konyhába, majd egy hatalmasat szippantott a levegőből.
- Elképesztő. Csak nem...?
- De igen.
- Csodálatos vagy, Sammy. Tényleg, nagyon csodálatos - egy apró puszit nyomott az arcomra, majd berohant a hálószobámba. Én pedig csak ott álltam a nappali közepén, paradicsompirosan a meglepettségtől. Visszamentem a mosogatóhoz, hogy friss vizet fröcsköljek az arcomba és végre észhez térjek. A felvágott zöldségeket a hússzeletek mellé szórtam, majd betettem a tepsit a sütőbe. Felhúztam az időzítőt több mint egy órára és leültem az ebédlőasztalhoz. Niall épp akkor csörtetett ki a szobából, nagyon izgatottnak tűnt.
- Nem is vagy kíváncsi az ajándékodra? - kérdezte még mindig kitörő lelkesedéssel, mire értetlenül néztem rá.
- Ajándék?
- Igen, amit neked vettem. Tudod. Karácsonyra. Karácsonyi ajándék. A fa alatt - erre a feldíszített fenyőre mutatott, ami roskadozott a rengeteg gömbtől és csillagtól, amiket ráaggattam.
- Nem kellett volna. Én erre nem is gondoltam, nem vettem neked semmit. Két órája még azt sem tudtam, hogy egyáltalán látlak-e még valaha - suttogtam, mire ő közelebb húzott magához és egy puszit nyomott a hajamba. Utat engedtem könnyeimnek és hagytam, hogy azok végigszántsanak arcomon, egyenesen Niall puha ingére.
- Ne sírj, shh, nincs semmi baj - nyugtatgatott, majd mikor kelőképpen lecsillapodott zokogásom, eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. - Gyere, nézzük meg mit kaptál.
 
Leültünk a fa tövébe, ahol egy új, eddig nem látott dobozkát találtam. Gondosan be volt csomagolva, a tetején egy hatalmas, arany szalag díszelgett. Sammynek. Csupán ennyi állt rajta, de ebből bármikor meg tudtam volna állapítani, hogy Nialltől van, még akkor is, ha nem ő adja a kezembe. Óvatosan kinyitottam, majd egy gyönyörű, csillogó, ezüst karkötőt emeltem ki belőle. Elakadt a lélegzetem. Nem csak attól, hogy milyen csodás is volt ez a karkötő, hiszen ennél egy sokkal fontosabb szerepe is volt.
- Jól látom, hogy ez pontosan olyan...
- Mint az a nyaklánc, amit tőlem kaptál Velencében? Igen. Ez a lánchoz tartozik.
- Niall, ez... hihetetlen. Köszönöm! - a végét már alig tudtam elmondani, mert elcsuklott a hangom. Olyan tökéletes ajándék volt. Szorosan Niallhöz bújtam, ő pedig újra egy megnyugtató ölelésbe zárt. Most már nem is érdekelt, hogy sírtam. Nem, nem egyszerűen sírtam. Apró patakokban folytak könnyeim. Viszont ekkor eszembe jutott valami. Kibontakoztam forró öleléséből és a szobámba futottam. Mikor visszaértem, a fiú értetlen tekintetével találtam szembe magam, de nem érdekelt. Letelepedtem mellé és átnyújtottam neki egy nagyobb csomagot. Egy DVD-gyűjtemény volt a kedvenc sorozatáról, aminek az első lemezét aláírattam a szereplőkkel. Niall ódákat zengett már róluk és azt is elmesélte, hogy mennyit keresgélt régiségboltokban, hogy találjon egy aláírt példányt.
- Istenem, Sammy. Ez minden, amire valaha vágytam... - nézett rám csillogó szemeivel, majd halkan hozzátette - rajtad kívül. - lehunytam szemeimet és próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna, de ekkor újra megszólalt.
- Ezt nem hiszem el! De hát ez az új kiadás! Nem lehet aláíratva. Az nem lehetséges. A sorozat színészei már nem írnak alá DVD-ket.
- Csupán kivételes esetben, amikor egy idegesítő lány órákat ácsorog a bejárati ajtajuk előtt és nem akar elmenni onnan, még akkor sem ha többszöri figyelmeztetés után megpróbálják kitessékelni a kapuból - vallottam be egy szuszra, mire egyszerre felnevettünk. A fiú szorosan átölelt, s úgy tűnt már nem is akar elengedni. Ugyanazt tettük, pedig nem is tudtunk róla. Mindketten megvettük előre a másik ajándékát, de amikor át kellett volna adni, már nem voltunk ott egymásnak. Így most, két év elteltével megkaptuk a tökéletes ajándékot, amire olyan sokat kellett várnunk. Vagy éppen az volt a kincs, hogy megkaptuk a lehető legjobb társaságot. Hosszú idő telt el némán, ölelkezve, ezért egy apró köhintéssel jeleztem, hogy lassan abba kellene hagynunk és elhúzódtam tőle.
- Meg kellene néznem a csirkét.
- Rendben. Menj csak nyugodtan, én innen szurkolok neked - kacsintott, s elengedett.

Már a tálalással foglalatoskodtam, amikor szóltam Niallnek, hogy jöhet enni.
- Kész a vacsora!
- Gyere ide Sammy! - szólt hangja a hálószobámból, mire gyanakodni kezdtem. Mit keres ott megint?
- Ki kellene jönnöd. Mégsem vihetem be az ételt.
- Dehogynem. Van egy meglepetésem - Sokáig gondolkodtam rajta, hogy most mi legyen. Be menjek-e vagy ne? Újból kikiabált. - Ne aggódj, fel vagyok öltözve - muszáj volt mosolyognom kijelentésén. Végül hagytam magam, hogy újra hülyíthessen, és mentem a hang forrásához. Amikor kinyitottam az ajtót, teljesen ledöbbentem. Nem találtam szavakat. Niall a helyiség közepén állt, nem hazudott, minden ruha rajta volt, de nem is ez volt a lényeg. Egészen máshogy festett minden. A falakon hatalmas fényfüzérek futottak le, az ágyam is körbe volt véve mindenféle dísszel, s a szoba minden szabad felületén gyertyák voltak. Nem túloztam. Körülbelül negyven vagy ötven hatalmas illatgyertya volt elhelyezve a polcokon, az éjjeli szekrényen, az ablakpárkányomon, mindenhol. Niall kezében egy gitár volt, az én egyetlen hangszerem, amin már évek óta nem játszottam. Még tőle kaptam az első évfordulónkon. S ekkor történt meg a csoda. Niall megpengette az első húrt, hangja betöltötte a meghitt teret. Lágy volt és gyengéd. Még nem ismertem ezt a dalt, talán egy új szerzemény lehetett. Nem hallottam még ennél szebbet. Percek teltek el, én csak ott álltam, az ajtókeretnek dőlve, ő pedig énekelt. Mikor véget ért, odarohantam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára. Nem mertem megcsókolni őt, fogalmam sem volt, hogy ő is ugyanazt érzi-e irántam, mint annak idején. Mélyen szemeimbe nézett azokkal a csodás, kék íriszekkel, éreztem lehelletét ajkaimon. Ő nem tétovázott annyit mint én. Egyszerűen csak magához vont és ajkait lágyan enyéimre tapasztotta. Hihetetlen érzés volt, talán sosem volt még ennyi szerelem csókjában. A hideg végigfutott gerincemen, mikor egy másodpercre megszakította csókunkat, s kisöpört egy kósza hajtincset arcomból. Újra megcsókolt és úgy éreztem, hogy örökké el tudnék veszni ebben a pillanatban.

A vacsorát végül az ágyamon ülve fogyasztottuk el, majd megettük az összes kekszet, amit a délután folyamán sütöttünk. Pontosabban én csak kettőt ettem belőle, a szőkeség viszont egyenesen habzsolta a süteményt. Előkerestük a Reszkessetek betörők! első részét a filmjeim közül, s ahhoz képest, hogy már legalább huszadszorra láttuk, ugyanolyan élvezettel figyeltünk minden történést. Az utolsó fél órában szemhéjaim ólomsúlyúnak bizonyultak, s Niall vállába fúrva fejemet, könnyen álomba merültem.

A nap sugarai egyre jobban zavartak, így kénytelen voltam kinyitni szemeimet. Valami egészen érdekes érzés férkőzött tudatomba. Álmodtam az egészet. Annyira felemelő volt ismét vele lenni, s úgy tűnik, mintha most újra elveszítettem volna. Könnyeim elhomályosították látásomat, majd nagyokat szipogva nyúltam egy zsebkendőért, de valaki visszahúzott. Meleg karok fonódtak körém, libabőrös lettem, mikor megszólalt, s nyomott a nyakamra egy csókot.
- Nincs semmi baj, itt vagyok melletted. Nyugodj meg kicsim - hallottam reggeli morgós, rekedt hangját, mire egy hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat. Míg ő a hajamat és arcomat hintette be apró puszikkal, ezzel megfordítva engem, rá kellett ébrednem, hogy mégis mekkora szerepet tölt be ő az életemben. Niall valószínűleg már visszaaludt és nem is fog emlékezni felriadásomra, de nem is ez a lényeg. A fiú, akit mindig is szerettem, talán már az első találkozásunk óta, velem van és minden éjjel őrzi az álmomat, hogy biztonságban lehessek karjaiban.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon köszönjük ezt a bejegyzést!:) Áldott ünnepeket kívánok!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Én is Kellemes ünnepeket kívánok! :) x

      Törlés
  2. Egyszerűen imádom, ahogy az összes fejezetet is! Köszönjük ezt a szép karácsonyi ajándékot! Kellemes ünnepeket! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm,ennek örülök! Neked is kellemes ünnepeket! :) x

      Törlés